December van. A naptár szerint tél, de az erdőszélen ennek még alig akad nyoma. A hó idén késik; a föld sötét és nedves, az avar puhán simul a lépteim alatt. A levegő hűvös, tiszta, benne halk neszezés vibrál – mintha maga az erdő suttogna.

Aztán egyszer csak megszólal.

Előbb csupán egy vékony, finom „szii-szii” szűrődik ki a bozótból. Majd hamar kiderül, őszapók érkeznek. Nem egy, nem kettő – egy egész kis csapat. Apró, gömbölyded testük, aránytalanul hosszú farkuk és fekete-fehér tollruhájuk azonnal felismerhetővé teszi őket. Együtt mozognak, mintha láthatatlan fonal fűzné őket össze. Az egyik megszólal, a másik válaszol, a harmadik már tovább is adja a hangot. Az őszapók folyton tartják a kapcsolatot. Hívó hangot hallatnak, figyelmeztetnek, irányt mutatnak – és közben megállás nélkül kutatnak apró rovarmaradványok után, mindent elfogyasztva, ami a hosszú tél alatt egy cseppnyi energiát adhat. Ahogy figyelem őket, a csapat lassan tovább sodródik az erdőszél mentén. Egy ág még megrezdül, egy halk „szii” visszacseng a levegőben, aztán hirtelen minden újra elcsendesedik. Mintha ott sem jártak volna – csupán a mozgás emléke marad a bokrok között.

Az erdőszél mindig más, mint az erdő belseje. Itt még keveredik a nyílt tér és a sűrűség, a fény és az árnyék, a mozgás és az elrejtőzés.

A levegő hűvös, de nem harapós. Leülök egy kidőlt nyírfa törzsére. A fa tövében, az avar alatt finom élet neszez. Egér – gondolom. Aztán egy apró, barnás, gömbölyű test bukkan elő: egy ökörszem. Parányi termete és felfelé csapott farka azonnal elárulja kilétét. Meglepődöm – de a madár is. Egy pillanatig mozdulatlanná válik, rám tekint. Hogy mire gondol, nem tudom, de a következő pillanatban már a rá jellemző, szüntelen serénységgel mozog. Eltűnik, majd újra előbukkan két levél között. Teszi a dolgát, ahogy egész évben: kutat, figyel, túlél. Az avar számára nem hulladék, hanem maga az élet – búvóhely, éléskamra és vadászterület egyszerre.

Közben a fény lassan sápadni kezd. A nap már oldalról néz be az erdőszélre, hosszú árnyékokat húzva végig a fák törzsén. Amikor felállok, az ökörszem még egyszer megmutatja magát: egy száraz levél szélére ugrik, majd eltűnik a bokrok sűrűjében.

Az őszapók már messze járhatnak. A köd lassan visszakúszik a tisztás felől.

December van. Még nincs hó.
De az erdő már tudja, hogy jön.

Kelemen László, Sepsiszentgyörgy