Decemberben a kert már szinte teljesen elcsendesül. A levegő fagyosabb, a talaj keményebb, a fák ágai csupaszok… – de mégis, ilyenkor is van valami különös szépség a kinti világban. A tél nem ürességet hoz, hanem letisztultságot: a természet finom, fehér lélegzetét.

A kertekben felgyúlnak a fények. Apró izzók futnak végig az ágakon, a ház ereszén, a bokrok alatt – és a decemberi estékben a kert ismét egy újabb hangon szól. Nem lombsusogás, nem madárdal, hanem a fény csendes üzenete: a sötétben is ragyogó világosság.

Aki ilyenkor kilép a kertbe, nemcsak a tél csípős jelenlétét érzi, hanem valami ünnepit is. A hidegben erősebben hallatszik a hó alatt pihenő föld lélegzete, a dérrel rajzolt ágak törékeny szépsége, a fagycsípte bogyók telt színe.

A kert decemberben is csodás ajándékokkal halmoz el bennünket!

A fagyöngy ezüstösen fénylik, a magyal piros bogyói ünnepi ragyogást visznek a koszorúkba, a mahónia levelei mélyzölden csillognak, a fenyőágak illata pedig megtölti a házat. Aki szeret alkotni, ilyenkor is bőven talál kincset: tobozokat, bogyókat, örökzöld ágakat – mindazt, amiből a karácsonyi hangulat születik.

A feketerigók, cinegék és vörösbegyek közelebb merészkednek, keresik az eleséget, derűt hozva a decemberi kertbe. Egy – két kihelyezett etetővel nemcsak tápláljuk őket, hanem részesévé válunk a csendes téli életüknek.

Éghajlatváltozás ide vagy oda, reméljük, még az idén megérkezik a hó, hogy legalább néhány napra fehér takaró borítsa a kertünket, puhán elfedve a göcsörtöket, ünnepi díszt adva mindennek. A hó a tél áldása: lezárja az évet, és egy pillanatra mindent elcsendesít.

Decemberben a kert, a természet pihen – de a szív megnyílik. A tél sötétjében felragyog a remény, a jövő ígérete, és a kert csendje mintha azt mondaná: az élet most sem tűnt el, csak mélyebbre húzódott – és készül a megújulásra.

“Az igazi fény, amely minden embert megvilágít, megérkezett már a világba.” János evangéliuma 1,9

Grósz István