A borász és a vendéglátó hivatása – Ízeken és lelkiismereten túl

A bor nemcsak ital, hanem üzenet. Aki bort készít vagy árusítja azt, az kultúrát formál – és felelősséget hordoz emberi sorsokért.
A borászat és a vendéglátás nem pusztán mesterség: hivatás. A borász a föld termését nemesíti, a vendéglátó pedig embereket fogad és közösséget formál. Mindkettőjüknek hatalmas befolyása van arra, hogyan gondolkodunk az alkoholról, és mit tekintünk „kultúrált fogyasztásnak”.

Aki bort készít vagy árul, nemcsak ízt, hanem életfelfogást is közvetít.
A felelős borász felismeri: a szőlő Isten ajándéka, de nagy az ember felelőssége, miként él vele.
Nem mindegy, hogy az ital az élet örömét vagy valaki szenvedését szolgálja.
A jó vendéglátó sem csak kiszolgál, hanem vigyáz az emberre – arra, aki betér hozzá.
Egyetlen emberi élet, amelyet megóvunk a mértéktelenség következményeitől, többet ér minden eladott üvegnél.

Jó volna, ha a borkóstolók, fesztiválok és borvacsorák nemcsak az ízekről, hanem a mérték fontosságáról is szólnának.
A borásznak, a pincérnek, a sommelier-nek vagy a csaplárosnak tudnia kell: az ő viselkedése, szavai és döntései is tanítanak – akár egy részeg vendéget küld haza pihenni, akár egy fiatalnak magyarázza, hogy a bor a közösség és a hála itala, nem a menekülésé.
A valódi borkultúra nem az ivás, hanem a felelősség kultúrája.

A Biblia a szőlőt és a bort először Noé történetében említi, aki a vízözön után földműves lett, és szőlőt ültetett (1Móz 9,20).
A szőlőtermesztés tehát az újrakezdés jelképe is. Noé esete azonban amiatt, hogy megittasodott, intő jel is számunkra:
a bor, amely Isten ajándéka, felelőtlenül fogyasztva átokká válhat. Részegségének máig ható negatív következményei lettek.

A szőlőtermesztés virágzott az ókori Közel-Keleten. Sikkem („gazdag szőlőskertek”), Siloah, Eskol és Engedi híres termőhelyek voltak.
A Kármel hegy, Názáret és Jeruzsálem külvárosa, Ein-Karem ma is őrzi a bibliai szőlőművelés nyomait.
A Hebron melletti Eskol-völgyben Mózes kémjei akkora szőlőfürtöket találtak, hogy csak ketten tudták egy rúdon hazavinni (4Móz 13,24) – ezért a szőlő a bőség és áldás szimbóluma is lett.

Jézus első csodája is borral kapcsolatos: a kánai menyegzőn a vizet borrá változtatta (Jn 2,1–11).
Ezzel természetesen nem az ivásra, hanem az öröm és az Isten jelenlétének a helyreállítására mutat.

A Biblia növényei közül a szőlő az egyik legtöbbet említett.
Surányi Dezső egyetemi tanár, agrobiológus kutatásai szerint a Szentírásban a két leggyakrabban előforduló növény a következő:
A búza, és a különböző gabonafélék – 201 alkalommal, míg a szőlő és a bor 157- szer szerepel.
Nem véletlen, hogy a búza és a szőlő, vagyis a kenyér és a bor áll a keresztény szimbolika középpontjában.
Mindkettő a föld és az ember munkájának gyümölcse, amelyben Isten áldása válik láthatóvá.
De ahogy a kenyér sem a falánkság, úgy a bor sem a részegség eszköze.

A borász és a vendéglátó küldetése nemcsak az, hogy jó bort készítsen vagy kínáljon, hanem hogy embereket szolgáljon.
Amikor a szőlősgazda tisztelettel műveli a földet, amikor a pincemester becsülettel dolgozik, amikor a vendéglős nemet mond a részeg vendégnek – akkor mindannyian egy jobb világot építenek.

A józanság kultúrája nem a tiltás, hanem a tisztelet kultúrája.
Tisztelet Isten ajándéka iránt, tisztelet a másik ember iránt – és tisztelet önmagunk iránt.
A bor, amelyet felelősséggel készítenek és fogyasztanak, áldás.
De ha a lelkiismeret hangját elnémítjuk, ugyanaz a bor átokká válhat.
A döntés – mint mindig – az emberé.

Grósz István