A bor igazi dicsérete – a józanság kultúrája

A mértékletesség (önuralom) a Szellem gyümölcse (Galata 5, 22-23), a józanság pedig a szabadság jele, nem a tilalomé. Aki tud örülni egy pohár bornak anélkül, hogy rabjává válna, az szabad ember.

A józanság kultúráját nemcsak az egyéneknek, hanem a borászoknak és vendéglátósoknak is képviselniük kell. Az a borász, aki figyelmezteti a vendégét a mértékre, és az a pincér, aki nem tölt több bort a megittasodott ember poharába, valójában életet ment. Ez a szeretetnek egy csodálatos formája: nem engedni, hogy valaki önmagát pusztítsa el. A bor igazi dicsérete nem a poharak számában, hanem a tiszta szándékban mérhető. Mert amikor a bor a közösség és az öröm eszköze lesz – és nem a menekülésé –, akkor tér vissza eredeti, szent rendeltetéséhez.

A Biblia azt tanítja, hogy „mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem” (Mindenre van erőm abban, aki engem megerősít) (Filippi 4,13). Ez a reménység azoké is, akik sajnálatos módon rabjai lettek az alkoholnak. Isten nemcsak a múltat bocsátja meg, hanem a jövőt is újjá tudja formálni. Számos bizonyságtétel szól arról, hogyan szabadította meg emberek ezreit az alkohol láncaitól, és hogyan ajándékozott nekik új életet, családot, méltóságot.

Hálával kell gondolnunk azokra is, akik a különböző rehabilitációs otthonokban, közösségekben dolgoznak: lelkipásztorok, segítők, orvosok, önkéntesek, akik nap mint nap küzdenek mások szabadságáért. Az ő szolgálatuk a józanság kultúrájának egyik legnemesebb gyümölcse. Ők mutatják meg, hogy a józanság nem csupán lemondás, hanem új élet kezdete.

A józanság kultúrája tehát nem a tilalom, hanem a szeretet és a felelősség kultúrája. A bor, amelyet tisztelettel készítenek, hálával fogyasztanak és mértékletesen élnek vele, valóban Isten ajándéka. De minden ajándék csak addig marad áldás, amíg a Teremtőt tiszteljük benne.

Grósz István