Első bejelentkezésemkor a bölényeinket mutattam be nektek, ma a marháinkról írok néhány érdekességet.
Kilencvenkettő charolais húsmarhánk van jelenleg. A közelmúltban több borjút is eladtunk, hála Istennek sokan kedvelik nagyon ezt a fajtát.
A charolais átlagosan 700 kilogrammosra nő meg, de van közöttük akár 1000 kilogramm feletti is. A komolyabb bikák súlya meghaladhatja a másfél tonnát.

Most, amikor megyünk át az őszből a télbe, oda kell rájuk figyelni nagyon,mert fontos, hogy mindig legyen előttük szálas takarmány, hiszen egyrészről a legelőink télen nem alkalmasak a legelésre, másrészről ezek a kedves állatok az emésztés által termelik maguknak a hőt.
A ridegtartásban élő állatok így “öltöznek fel” télire. Ilyenkor a beállókba mindig több szalmát teszünk, hogy legyen száraz fekvőhelyük.
A szabadon tartott állatok egyébként teljes mértékben tudnak alkalmazkodni az időjárási körülményekhez, és csak akkor mennek be a tető alá, ha nagyon esik az eső és fúj a kemény, hideg északi szél.

A bivalyok kicsit érzékenyebbek a télre, jobban összehúzódnak a beállóban, viszont a bölények ilyenkor érzik igazán jól magukat. 🙂

Visszatérve a marhákhoz, kiollózok egy rövid részt Molnár László Miklós : A HÍRES VADNYUGAT című könyvéből, hogy milyenek is voltak Amerikában a XIX. század közepén a nagy szarvasmarha terelések.

“Miután a számadó szakértő szemmel szemügyre vette, megvizsgálta a barmokat, hogy megállapítsa melyik érett az eladásra, terelésre az ügyes cowboy fiúk egy rántással lasszóval lerántották őket a lábukról, majd fél perc alatt máris az állatok homlokára, nyakára, vagy oldalára égették a gazda jelét.
A nagy csordák összeállításakor megállás nélkül, napokon át tartott az állatok bélyegzése. Végül a seriff jelenlétében átszámolták a csordát, kiállították az “útilevelet”, majd emberek, állatok legalább két napot pihentek mielőtt megkezdődött a nagy terelés…

A csordák vonulása, a legeltetéssel egybekötött “nagy terelés” olyan volt, mint egy hetekig tartó katonai manőver. A legelészve vonuló állatok egy-másfél mérföld hosszúságba is elnyúló, hol tömörebb, hol ritkásabb, el-elmaradozó csoportokra szakadtak.
Megközelítően ezer állatot lehetett egyszerre terelni. Elöl, a vezérbikák csoportja előtt lovagolt az utat jól ismerő vezető és az úgynevezett iránylovas, aki nem engedett egyet sem elkószálni és irányba terelte a csorda elején haladó állatokat. Sokszor mérföldnyi szélességben is szétterült a csorda. A legelésző állatokat az oldalbiztosító lovasok fogták össze, és hajtották az élen haladók után.
Szorosok, hágók bejáratánál, a folyók gázlóin való átkeléseknél vált rendkívül nehézzé a munkájuk, amikor a szűk völgyeken, sziklahasadékok mélyén, zúgó folyókon kellett átverni a csordát. Ilyenkor az oldalbiztosítók sűrű fegyverropogás és ostorpattogtatás közepette lovaikkal, úgyszólván a testükkel szorították, nyomták össze az állatokat, amelyek olykor egymás közelségétől megvadulva, mint valami forgatag zúdultak át az összeszűkült útszakaszon. A megvadult csorda gyakran az oldalbiztosító cowboyokat is elragadta. Lovuk erején, ügyességén, testi erejükön, Isten könyörületén, vagy gyakorta csak a vakszerencsén múlott, hogy élve kerültek-e ki a felbőszült állatok hömpölygő áradatából. A sűrű porfelhőben, a gázlók tajtékzó, felkavart vízében mindig elhullott néhány öregedő tehén. És sok cowboy lelte halálát a dübörgő csorda egymást öklelő, bőszülten vágtató állatainak patái alatt.

Utóvédnek is nevezhetők azok a cowboyok, akik a csorda végén lovagoltak. Az ő feladatuk volt gyorsabb haladásra ösztökélni a legelés közben minduntalan visszaforduló, lemaradozó állatokat… Általában napi 10-15 mérföldet haladtak. Éjszakára mindig megálltak, és kétnaponta legelésre is alkalmas, lehetőleg bővizű itatóhely közelében egész napos pihenőt tartottak…A cowboyok soha nem alhattak hosszan és mélyen. Inkább csak szundikálhattak. A nyeregre hajtották fejüket, de fegyverüket sosem tették le. A legkisebb szokatlan zaj, még a távolban üvöltő farkas, a vonyító prérikutya hangja is pánikba ejthette az állatokat, és a megriadt csorda percek alatt mérföldekre széledhetett szét.

Éjszaka minden hang, minden mozdulat gyanús. A tücskök muzsikája, a bagoly huhogása akár támadók jeladása is lehet. A cowboyok hamar rájöttek arra, hogy éjszaka, mialatt az állatok pihennek, célszerű, ha az őrség körbe-körbe lovagol a csorda körül. Így azonnal észrevehető minden gyanús mozgolódás. Később azt is megfigyelték, hogy megnyugtatja az állatokat, ha közben dalokat dúdolnak. Valószínüleg így születtek a szentimentális, lírai, hol édes-bús, hol vidám cowboy dalok. A napközben végzett kemény munka után a pásztortüzek melege, a csillagfényes éjszaka, a magányosság érzete szinte észrevétlenül formálta dallá a túlcsorduló érzelmeket. Spanyolok, indiánok és a sok nemzetiségű amerikai nép dalaiból kevert sajátos dallamvilág ez. Megelevenedik benne a prérin vonuló csordák mozgása, a felbőszült állatok rohanása a mérhetetlenül hosszú utak porfelhőiben.”

Kép és szöveg: Olach Eliza és Grósz István