Western életérzés bölények nélkül?

Western életérzés bölények nélkül?

Az amerikai bölény Észak-Amerika legnagyobb testű szárazföldi emlőse. A hímek testsúlya akár 900 kg-ot is elérheti. Korábban nagy hordákban élt a Nagy-tavaktól Mexikóig és kelet Oregontól majdnem az Atlanti-óceánig. Jelenleg csak néhány nemzeti parkban, főleg a kanadai Wood Buffalo Nemzeti Parkban és a wyomingi Yellowstone Nemzeti Parkban található meg. Élőhelye prérik és folyó völgyek vagy erdők. Egyetlen szárazföldi emlősnek sem alakultak ki olyan hatalmas csordái, mint az amerikai bölénynek. A 15. században még 60 millió bölény taposta Amerika földjét, egy-egy csorda 100-200 000 egyedből is állhatott.

A bölények központi szerepet játszottak az őslakos indiánok kultúrájában, akik az elejtett bölény minden részét hasznosították. A bevándorló európaiak 1830-ban nagyszabású akció keretében kezdték kiirtani a bölényeket. Ennek egyik oka a vadászat és a vasútépítő munkások élelmezése volt, de legfőképpen az engedetlennek tartott indiánok létalapját akarták elvenni. Szórakozásból robogó vonatokból lőtték le őket. Csupán pár száz bölény maradt életben…1900 körül az Amerikai Egyesült Államokban kevesebb, mint 1000 bölény élt. Hála Istennek, az elkövetkező időkben az állatok száma ismét növekedésnek indult, és 1990-ben az összállományt legalább 120 000-re becsülték.

A SilverBull Ranchra 2017-ben hoztuk az első két bölényüszőt. Ma már hét bölényünk van, idén nagy örömünkre három borjú is született. Amikor gyerekkoromban olvastam az indiánregényeket és elképzeltem ezeket a hatalmas, vadon élő állatokat, nem gondoltam volna, hogy egy napon majd a kezemből etethetem a sajátjainkat. A fotón amit egyik hajnalban készítettem a ranchon, jól láthatók a kicsik és az a különleges, rendkívüli dinamizmus, ami ezeket az állatokat jellemzi és, ami megjelenik az alábbi kis beszámolóban is, amelyben egy bölényvadászatról olvashatnak a Vidám Szüret követői azokból az időkből, amikor még az indiánok szabadon élhettek földjükön, és nemes, tisztességes küzdelemben szerezhették be családjaik számára az élelmet, és az öltözethez, sátor készítéshez szükséges bőröket.

“Amint kiderül, hogy bölények kószálnak a közelben, a harcosok lóra kapnak, az asszonyok előkészítik nyúzókéseiket, s megkezdődik a nagy vadászat! Az indiánok levetnek magukról minden mozgást akadályozó ruhadarabot, s csak egy ágyékkendőben szállnak lóra. Kifestik magukat harci színeikkel. Íjat és több tucatnyi nyílvesszőt vesznek magukhoz! Akinek van, az a puskáját viszi magával. Fegyvereiket mindvégig készenlétben tartják. Csuklójukra bölénybőr korbácsot erősítenek, hogy lovaikat azzal is sebesebb vágtára ösztönözhessék.
A legelészve vonuló bölényeket követve, mindig csendes ügetéssel közelítenek a csordához. Lassan, kitartóan mennek a kérődző, nagy testű állatok nyomában, és addig kerülgetik őket tisztes távolból, amíg a széllel szembe nem fordulnak. Mert, ha a bikák megérzik a közeledő harcosok szagát, ha idő előtt megriad a csorda, többé utol nem érhető. Így lassan, széllel szemben közelítve, a laza csoportokban legelésző bölények közé furakodnak, és megkísérlik a kiszemelt teheneket és bikákat kiszakítani a csordából.
Amint a bölények észreveszik a közéjük ékelődött lovasokat, nyomban ügetve próbálnak menekülni, majd egymást vadítva veszett vágtatásba kezdenek. Reszket, dübörög a föld a csorda patái alatt. A vadászok is vágtatásra serkentik musztángjaikat. A ló és a bölény között megkezdődik az élet-halálra szóló versenyfutás. Az indián eközben korbácsát suhogtatva próbálja kiszemelt áldozatától távol tartani a többi állatot. Csak térdével kormányozza a lovat. Az alkalmas pillanatra vár…
Ráborul a ló nyakára, azon támasztja fel a kezét, s amint a kiszemelt bölény oldalához ér, lehetőleg közvetlen közelről belelövi nyilát. A válla fölött, a szívét igyekszik eltalálni. Ha pontos a lövés, a bölény még fut néhány lépést, aztán a hatalmas test előrebukik, és nem mozdul többé.
A bölény persze szívós állat, van, hogy öt-hat nyílvesszőt is bele kell ereszteni, dárdával átdöfni, mire kiadja a páráját. A sebzett állat nekiront támadójának, s ha eléri, lovat, lovast felöklel, földbe tipor. Ha korán leesik a hó és még tart a vadászat, hótalpakat kötnek a harcosok. A bölény ilyenkor mélyen süpped a hóba, s így az üldöző vadásznak könnyebben áldozatául esik.
A sikeres vadászat után az indián faluban bekövetkezett a bőség ideje. Mindenkinek jut a zsákmányból. Az asszonyok napokig alig hunyják le a szemüket, míg fel nem darabolják az állatokat, ki nem feszítik bőrüket.” (Molnár László Miklós: A híres vadnyugat)

Kép és szöveg: Olach Eliza és Grósz István