A Szentföld mai növényzetét az előző bejegyzésünkben említett négy flóraterület szerint osztályozhatjuk. A bibliai időkben nyilván minden másképp nézhetett ki, amikoris fajokban sokkal gazdagabb lehetett a táj. Napjainkra ugyanis az erdőirtások következtében a hegyvidéken és a dombságokon óriási területek váltak kopár, köves- sivatagos pusztákká, melyeket csak nomád pásztorkodással lehet némileg hasznosítani. A bibliai időkben a mediterrán, tengerparti sós pusztákat egy keskeny, szúrós, cserjés sáv után mindjárt a nagy egybefüggő erdőség váltotta fel, melyek jellegzetes fái a mediterrán tölgyek és pisztáciák. Az Irán- turáni kontinentális erdősztyepp maradványok pedig száraz, sivatagi gyepekben folytatódtak. Az Aravah- és a Jordán- völgy zárt, meleg mélyedésében jellegzetes vízparti növényzet és valódi trópusi oázis virult datolyapálmákkal és akáciákkal. Különösen Jerikó és Gileád vidéke volt híres trópusi eredetű fűszereiről és gyümölcseiről, melyeket itt szabályos ültetvényeken termesztettek, vagy vadon gyűjtöttek és szállítottak rendszeresen karavánúton Egyiptomba. Egészen különleges a Holt- tenger partjait kísérő sós sivatag, ahol a szaharai és szubtrópusi sótűrő fajok együtt láthatók. A mediterrán táj és a Negev- sivatag határán elterülő félsivatagi törpecserjés és apró füves sztyeppek ritka fajok élőhelyei. Még délebbre haladva teljesen terméketlen, igazi kő, vagy homoksivatagban találjuk magunkat.
(Kereszty Zoltán nyomán)