Diófa (Juglans regia)

Diófa (Juglans regia)

A diófa nem biztos, hogy őshonos a bibliai tájakon, de az egészen biztosan állítható, hogy a Genezáreti-tó környékén széleskörűen termesztették. Josephus Flavius az ismert történetíró igen idős példányokról is említést tesz ezen a vidéken. Tápláló magja és kiváló fája miatt ősidők óta a legnemesebb növények közé sorolták. Salamon kertjei közé tartoztak Jeruzsálem közelében a híres Etami-kert és a “Diók völgye”. Az Etami-kert a középkori leírások szerint az ország leggyönyörűbb öntözött kertje volt, amelyben a térségben termeszthető összes gyümölcsfát összegyűjtötték. A “Diók-völgye” pedig egyike volt a nagy diófa ültetvényeknek, amelyek a meleg völgykatlanokban rendszeresen hatalmas termést érleltek. A diófa sima, szürke, repedezett kérgű, lombhullató, egylaki fa, amelynek méltóságteljes, olykor 30 méter magas koronája kitűnő árnyékot ad.

Az olvasóink közül valószínű sokaknak eszébe jut most a Kisapátiban található Diska-major kertjének közepén elhelyezkedő hatalmas méretű vén diófa, mely jelenleg is csodálatosan zöldell, s várhatóan ősszel nagy termésmennyiséggel fogja megörvendeztetni az ott lakókat. A dió termésén lévő külső zöld, húsos termésburok éréskor a csúcsánál több hasítékkal felreped és kihullik belőle a kemény csonthéjjal védett mag. A dióbél fontos táplálék, az éretlenül leszedett dió pedig a hagyomány szerint jó gyomorerősítő, de a magas vérnyomással harcolók számára is kiváló segítség. A középkorban a dió burka Krisztus szenvedő testét, a héj a kemény keresztfát, a dióbél pedig Isten Igéjét jelentette, mely táplál és olajával megvilágít.

(Kereszty Zoltán nyomán)

Fotó: Grósz I.