Föníciai rózsa (Rosa phoenicea)

Föníciai rózsa (Rosa phoenicea)

A rózsa termesztése csaknem egyidős az ember megjelenésével. Plinius a virágok fejedelmének, a kertek ékességének, Goethe a természet legtökéletesebb alkotásának nevezte. Díszítő, gyógyító, fűszer és kozmetikai értéke, valamint a fajok könnyű keresztezési lehetősége miatt sokféle kultúrformája jött létre. A bibliai népek az egyiptomi hagyományok alapján elsősorban a “damaszkuszi rózsa” sokféle fajtáját termesztették. Jeruzsálem közelében a Bettár melletti Rózsavölgy, amely Salamon király egyik kertje volt, ma is egyike a nagy rózsavízgyártó központoknak. Régi leírások utalnak a zsúfolt Jeruzsálemben a próféták idejében még működő híres rózsakertre, a “ginnat veradimra”. A Szentföldön vadon csak a föníciai és a gyepürózsa különböző változatai éltek. A leggyakoribb a tömött, fehér virágú, élénk piros termésű föníciai rózsa volt, bár mára a tömegesen kivadult gyepürózsa szinte teljesen kiszorítja. A föníciai rózsa akár három méter magas, hosszú, dúsan elágazó, sűrűn tüskés, sötétzöld lombú cserje, inkább a nedves folyópartokon, alacsony párásabb síkságokon alkotott sűrű bozótot. Fehér, sűrűn tömött szirmú virágaiban a bibeszálak oszloppá nőnek, a vacokból meghúsosodó sokmagú áltermései, a fénylő, élénkpiros, ehető csipkebogyók késő nyáron érnek.

(Kereszty Zoltán nyomán)