A reménység magvai

 

Az ősz a kertben nem csupán a betakarítás és az elmúlás időszaka.

Bár a természet lassan elcsendesedik, a fák lehullatják leveleiket, és egyre kevesebb növény zöldell már a kertben, a gondos kertész ilyenkor már a következő tavaszra is gondol.

 

Ma egy zacskó télálló spenótot és madársalátát vetettem el a veteményesben.

Miután gondosan elvetettem a magokat, és fátyolfóliával betakartam az ágyást, különös öröm és várakozás töltött el.

Már szinte magam előtt láttam, ahogy március végén – április elején, még a burgonya ültetése előtt, felszedem a friss, zsenge leveleket, és családommal együtt elfogyasztjuk a kert első tavaszi ajándékait.

 

Pedig egyelőre semmi sem látszik belőlük. A magok ott rejtőznek a földben, és hosszú, hideg hónapok állnak előttük.

Mégis jóleső érzés ránézni a gondosan betakart ágyásra, mert tudom, hogy a föld alatt, a szemem elől elrejtve, hamarosan megindulhat az élet.

Milyen érdekes, hogy egy ilyen egyszerű kerti munka mennyi reménységet ébreszthet az ember szívében!

Hiszen aki magot vet, az mindig a jövőre gondol. Nem látja még a növényt, nem szedheti még le a termést, és azt sem tudhatja biztosan, milyen lesz a tél. Mégis vet, mert bízik abban, hogy az apró magban ott rejlő élet a megfelelő időben kibontakozik.

 

A vetés tulajdonképpen a reménységnek és a hitnek egyik legszebb kifejezése.

Különösen elgondolkodtató ez az évnek ebben az időszakában, amikor a természetben annyi minden az elmúlásra emlékeztet bennünket.

A levelek lehullanak, a virágok elhervadnak, a kert lassan téli nyugalomba vonul.

 

Néhány nappal ezelőtt sokan keresték fel szeretteik sírját. Virágot vittek, megálltak a síremlék előtt, és felidézték azok emlékét,

akik már nincsenek közöttünk. Ilyenkor különösen közel kerül hozzánk az élet mulandóságának gondolata.

De vajon a halál valóban mindennek a végét jelenti?

 

A Biblia egy csodálatos reménységről beszél.

Jézus azt ígérte, hogy eljön az idő, amikor „mindazok, akik a sírokban vannak, hallani fogják a hangját, és kijönnek” (János 5:28–29).

Igazán vigasztaló gondolat ez azok számára, akik elveszítették szeretteiket! A feltámadás ígérete azt jelenti, hogy Isten nem feledkezett meg azokról sem, akik már meghaltak. Ő képes visszaadni az életet, és a Biblia szerint meg is fogja tenni.

 

Pál apostol szintén a vetés képét használta, amikor a feltámadásról tanított. Az 1Korinthus 15:36–38-ban arra emlékeztetett, hogy az elvetett magból új növény sarjad, és Isten hozzá illő testet ad neki.

 

Természetesen egy mag kicsírázása és egy ember feltámadása nem ugyanaz. A növények évről évre megújuló élete azonban szép emlékeztető lehet arra, hogy a Teremtő számára az élet csodája nem jelent megoldhatatlan feladatot. Gondoljunk csak bele! Az az Isten, aki egy parányi magba belehelyezte egy egész növény kifejlődésének lehetőségét, vajon ne lenne képes újra életre kelteni azokat, akiket szeretünk?

 

Amikor ma elvetettem az apró magokat, nem láttam még a tavaszi termést. Mégis örömmel és bizalommal tettem a dolgomat.

A feltámadás reménysége ennél természetesen sokkal többet jelent. Nem a természet körforgásába vetett bizalmon alapul, hanem Isten ígéretén.

És éppen ez teszi olyan értékessé. Talán ezért is érdemes néha megállni egy frissen bevetett, csendes őszi ágyás mellett.

A föld felszínén még semmi sem látszik, de mi már a tavaszra gondolunk.

És milyen jó tudni, hogy Isten nem csupán a természet számára készített új tavaszt, hanem az emberiségnek is csodálatos jövőt ígért.

Egy olyan jövőt, amelyben a halál nem az utolsó szó.

 

Mert lesz feltámadás!

 

Grósz István