Hóharmattal köszöntött be október a mezőre, mintha az éjszaka valaki egy vékony, fehéren csillogó selyemtakarót terített volna a tájra. A fűszálakon apró vízcseppek ültek, a dér megcsillant a felkelő nap első sugaraiban, és az egész rétnek olyan csendes, mozdulatlan arca volt, amilyet csak az első igazán hideg őszi reggelek tudnak mutatni.

A néhány nappal korábban még virítóan, szinte katonás sorban álló kökörcsinek is meghajtották fejüket a dér előtt. Pedig a nap már ott kapaszkodott felfelé az ég alján, és ahogy egyre magasabbra emelkedett, lassan melegedni kezdett a levegő. Nem kellett sok idő, a fehér takaró eltűnt a mezőről, a dér vízcseppekké olvadt, majd azok is felszáradtak, és kis idő múlva már olyan volt minden, mintha a hajnali fehérség csak egy rövid álom lett volna. A kökörcsin azonban már nem emelte fel a fejét. Az ősz megérintette a tájat, és ennek már nyoma maradt.

Távolabb, a legelő szélén egy magányos csipkebogyóbokor süttette magát az egyre erősödő napsugarakkal. Levelei között ott piroslottak az érett bogyók, a reggeli fény pedig időnként úgy csillant meg rajtuk, mintha apró lámpások gyúltak volna az ágakon. Észrevettem egy madarat az ágak között, de olyan messze álltam tőle, hogy ebből a távolságból biztosan meghatározni még nem tudtam. Volt egy erős tippem: ősz van, egy erdőszéli legelőn állok, előttem egy csipkebokor, annak ágai között pedig egy nagyjából veréb méretű madár mozog. Ha ezt a három dolgot egymás mellé tesszük a tippem: tövisszúró gébics.

Ahogy közelebbről is sikerült szemügyre vennem, kiderült, hogy a tippem helyes volt: egy idei fiatal tövisszúró gébics üldögélt a csipkebogyóbokor ágai között.

A tövisszúró gébics (Lanius collurio) az egyik legjellegzetesebb madara bokrosainknak, erdőszéleinknek, kaszálóinknak és legelőinknek. Körülbelül 16–18 centiméter hosszú, erős, kampós végű csőre pedig már messziről elárulja, hogy nem egyszerű magevő kismadárral van dolgunk. Táplálékának jelentős részét nagyobb rovarok adják, de kisebb gerinceseket is zsákmányolhat. Nevét különös szokásáról kapta: zsákmányát időnként tövisekre, hegyes ágakra szúrja fel, mintha csak egy apró éléskamrát készítene magának.

A kifejlett hím könnyen felismerhető szürke fej tetejéről, gesztenyebarna hátáról és a szemén áthúzódó fekete „álarcról”. A tojó és a fiatal madár jóval szerényebb ruhát visel: barnás színezetű, tollazatán finom, pikkelyes mintázat látható. Talán ezért is simul bele olyan szépen az őszi bokrok világába.

Októberben már különösen jólesik találkozni vele. A vonuló madarak zöme ekkorra elhagyta vidékünket, sokan közülük már messze járnak dél felé, mások pedig elérték afrikai telelőterületeiket. A tövisszúró gébics is hosszú távú vonuló. Az öreg madarak rendszerint hamarabb útra kelnek, míg a fiatalok egy része később követi őket. Ez a csipkebogyóbokor ágai között üldögélő fiatal madár is a sereghajtók közé tartozhatott.

Néztem egy darabig. Körülötte már minden az őszről beszélt: a deres fű, a lehajtott virágok, az érett csipkebogyó, az egyre hosszabb árnyékok. Ő pedig még itt volt, mintha néhány napot kért volna ettől a tájtól, mielőtt maga is elindul dél felé.

Délutánra értem vissza a városba. A mezők csendje után egészen más világ fogadott, de a zajos forgatagban egyszer csak egy ismerős madárhang ütötte meg a fülemet. Egy házi rozsdafarkú hím énekelt.

Nem azzal az erővel, ahogyan egy tavaszi hajnalon hallani. Akkor még szinte belehasít a reggeli csendbe az a jellegzetes, kissé karcos, recsegő hang. Most visszafogottabb volt, mintha ő maga is tudná, hogy az éneklés nagy ideje erre az évre már elmúlt. Mosolyogva hallgattam, mert ezt a különös hangsort valóban csak nagy jóindulattal nevezhetjük dallamos madáréneknek, nekem mégis kedves, talán éppen azért, mert hozzátartozik az otthonok, háztetők és városi hajnalok világához.

A házi rozsdafarkú (Phoenicurus ochruros) karcsú, verébnél valamivel kisebb termetű madár. Legfeltűnőbb ismertetőjele rozsdavörös farka, amelyet gyakran finoman rezegtet. A hím sötét, palaszürke-feketés tollazatú, szárnyán világosabb folttal, míg a tojó és a fiatal madarak barnásszürkék. Eredetileg sziklás hegyvidékek madara volt, de az emberi települések épületei, tetői, kéményei és falrepedései számára   mesterséges sziklafalakká váltak, ezért ma már falvainkban és városainkban is gyakran találkozhatunk vele.

Főként rovarokkal táplálkozik, ezért a hideg közeledtével számára is egyre szűkösebbé válik az itthoni asztal. Sok példánya dél, illetve délnyugat felé vonul, bár enyhébb teleken egy-egy madár nálunk is megpróbálkozhat a teleléssel.

Ilyenkor, októberben különös érzés madarászni. Tavasszal szinte minden az érkezésről szól: figyeljük az első gólyát, várjuk a fecskéket, meghalljuk az első kakukk hangját, és ahogy telnek a napok, egyre több ismerős madár tér vissza, egyre több hanggal telik meg a határ. Ősszel mindez éppen fordítva történik, csak sokkal csendesebben, szinte észrevétlenül. Nem mindig tudjuk, melyik volt az utolsó találkozásunk egy-egy madárral. Egyik nap még ott ül a megszokott bokron, még halljuk a háztetőről az énekét, még felröppen előttünk az út mellől, aztán telik néhány nap, és egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy már nincs ott. Elindult. Talán éppen akkor, amikor mi mással voltunk elfoglalva. És igazán csak akkor vesszük észre, hogy hiányzik, amikor már csend marad utána.

Kelemen László, Sepsiszentgyörgy