Magas jegenyefák vezettek le az Olt folyó partjára, ahová már több évtizede kijárok az év minden szakában. Ismerős számomra minden kanyar, fa és bokor, a folyópart mégis minden alkalommal tartogat valami újat.

Széncinegék bujkáltak a lombok között. Magukat alig mutatták, csupán kapcsolattartó hangjukból sejtettem, hogy ketten vannak. Megszólalt egy csilpcsalpfüzike is, de a hangja már nem csengett olyan élesen és kitartóan, mint tavasszal. Most nincs is miért harsányan énekelnie: a párválasztás és a költés ideje már régen lejárt. Fiókái talán már úton vannak délfelé, és hamarosan ez a példány is elhagyja vidékünket.

A folyóhoz érve különös látvány fogadott. A víz közepén egy tollászkodó tőkés réce állt egy autógumin. Hogy az abroncs miként került a folyóba, nem tudom, de az biztos, hogy semmi keresnivalója nem lenne ott.

Látom, hogy az emberek kijönnek a víz mellé hűsölni, pihenni vagy éppen sütögetni. Sajnos olyanok is akadnak, akik a feleslegessé vált dolgaikat maguk után hagyják. Valahányszor szemetet látok a természetben, elgondolkodom: mire számít az, aki otthagyja? Arra, hogy majd valaki más összeszedi? Vagy azt gondolja, hogy a természet idővel eltünteti? Hosszan lehetne még ezen töprengeni…

A tőkés réce azonban nem gondolkodott azon, mit keres a gumiabroncs a vízben – egyszerűen birtokba vette. Egyedül volt, és tollruháját már lecserélte.

Tőkés réce – Anas platyrhynchos

A tőkés réce Európa egyik legismertebb és leggyakoribb vízimadara. Tavakon, folyókon, mocsarakban, csatornákon, sőt városi parkok vizein is megtelepszik. A gácsér nászruhában könnyen felismerhető fénylő zöld fejéről, fehér nyakgyűrűjéről és gesztenyebarna melléről. A tojó barnás, finoman mintázott tollazata kiváló rejtőszínt biztosít számára költés idején.

Nyár végén a hímek vedleni kezdenek, és egy időre a tojókéhoz hasonló, egyszerűbb, úgynevezett nyugalmi tollruhát öltenek. Ilyenkor kevésbé feltűnők, de zöldessárga csőrük alapján továbbra is megkülönböztethetők a tojóktól.

Tápláléka változatos: vízinövényeket, magvakat, rovarokat, férgeket, csigákat és más apró vízi élőlényeket fogyaszt. A tőkés réce részben vonuló madár; egyes példányai helyben maradnak, mások a hidegebb vidékekről délebbre húzódnak.

Egyszer csak éles hang hasított a folyópart csendjébe. Egy madár sebesen elhúzott előttem, alacsonyan a víz fölött, majd a part mentén, a mart alatt eltűnt.

Azért nem volt annyira gyors, hogy ne tudtam volna megállapítani: egy jégmadár surrant el mellettem. Jellegzetes, éles hangja is elárulja annak, aki már hallotta.

Jégmadár – Alcedo atthis

A jégmadár folyóink és patakjaink egyik legszínpompásabb madara. Hátoldala ragyogó kékeszöld, alsóteste rozsdás narancsszínű. Színei miatt szinte trópusi madárnak tűnik. Nem vonuló, egész évben megfigyelhető.

Leggyakrabban egy víz fölé hajló ágon ülve lesi zsákmányát. Amikor észrevesz egy apró halat, villámgyorsan a vízbe veti magát, majd zsákmányával visszatér a leshelyére. Egyenes vonalú, gyors röptéről és éles, füttyentésszerű hangjáról akkor is felismerhető, ha csak egy pillanatra látjuk.

Fészkét nem ágak közé építi, hanem a folyók és patakok meredek partfalába vájt, hosszú üreg végén alakítja ki. Jelenléte általában azt jelzi, hogy az adott vízterületen még megfelelő táplálékot és költőhelyet talál.

A túlsó parton, az égerfák egyikén egy balkáni gerle udvarolt a párjának. A gerlék nem vonulnak el, ezért nem kell hosszú és veszélyes útra felkészülniük. Ha elegendő táplálék áll rendelkezésükre, sokáig folytatják az udvarlást és az utódnevelést. Enyhe időjárás esetén még késő ősszel, sőt olykor télen is költéssel próbálkozhatnak.

Nemegyszer láttam már behavazott gerlefészket tojásokkal vagy fiókákkal. Ezek a megfigyelések mindig eszembe juttatják, milyen szívósan ragaszkodik az élet a folytatáshoz még a legmostohább körülmények között is.

Kelemen László, Sepsiszentgyörgy