Csernáton felé tartva szinte önkéntelenül is a villanyoszlopok tetején magasodó gólyafészkeket figyeltem. Júliusra a fehér gólyák fiókái már szinte teljesen kifejlődnek. A fészek peremén állva kitartóan próbálgatják szárnyaikat, készülve arra a napra, amikor először emelkednek a levegőbe.

 

Ha az ember hosszabb ideig figyeli őket, észreveheti, hogy nemcsak szárnyaikat edzik. Gyakran egymással is játszanak, finoman csőrözgetik egymást, lökdösődnek, próbálgatják erejüket. Ezek a játékos mozdulatok a későbbi önálló életre készítik fel őket.

 

A nyári hőség azonban ilyenkor komoly próbatétel számukra. Tavasszal a szülők még teljes testükkel képesek árnyékot tartani a fiókák fölött, júliusra azonban azok már csaknem akkorák, mint szüleik, így ez lehetetlenné válik. A gólyák ilyenkor csak rövid időre szállnak vissza a fészekre. Megetetik fiókáikat, majd ismét a rétek és kaszálók felé indulnak táplálékot keresni.

 

A forró napokon nemcsak eleséget, hanem vizet is visznek. Ahogy a táplálékot, úgy a vizet is felöklendezik, amelyből a fiókák ihatnak. Ez a gondoskodás sokszor életmentő a perzselő nyári napokon.

 

A gólyafészek ilyenkor valóságos katlanná válik. Árnyék alig akad, a napsugarak egész nap tűzik a gallyakból épített fészket. A gólyák azonban kiválóan alkalmazkodtak ehhez. Hosszú, vékony lábaikat saját ürülékükkel nedvesítik be. A párolgás hűti testüket, ugyanakkor a fészek felszínére került világos réteg részben visszaveri a napsugarakat is.

 

Augusztus elején már elérkezik a búcsú ideje. A fiatal gólyák útnak indulnak Afrika felé. Kevesen tudják, hogy nem az öreg madarak vezetik őket. A fiatalok ösztöneikre hagyatkozva indulnak el, a tapasztalt öreg gólyák pedig csak hetekkel később, augusztus végén vagy szeptember elején követik őket.

 

Ahogy beértem a faluba, négy füsti fecskét pillantottam meg egy villanyvezetéken. Egymás mellett üldögéltek csendesen. Rövid farktollaik elárulták, hogy idei fiatal madarak. Nemrég hagyták el biztonságos fészküket. Már ügyesen repültek, de szüleik még tovább etették őket. Ha ilyenkor hosszabb ideig figyeljük a vezetékeken ülő fiatal fecskéket, észrevehetjük, hogy a közeledő öreg madarat már messziről felismerik. Izgatott csipogással és szárnyremegtetéssel kérik a következő falatot.

 

Miközben a fiatalok egyre ügyesebben sajátítják el a repülő rovarok elejtésének fortélyait, sok szülő már a második költésen dolgozik. Kedvező időjárás esetén ezt a fészekaljat is sikeresen felnevelik, mielőtt szeptemberben hosszú afrikai útjukra indulnának.

 

A sportcsarnok ereszei alatt molnárfecskék röpködtek szüntelen. Egymás mellett sorakoztak gondosan felépített sárfészkeik. Alig kezdtem számolni őket, amikor meglepő jelenetnek lettem tanúja.

 

Az egyik fecskefészekbe egy házi veréb bújt be.

 

Úgy tűnt, egyszerűen birtokba vette a fecskék otthonát. A házi verebek gyakran kihasználják az ilyen lehetőségeket, és nem ritkán kiszorítják a fecskéket saját fészkükből. Sokszor napokon át tart a küzdelem egy-egy fészekért, amelyet végül nem mindig az eredeti építője használ tovább.

 

Ekkor ismerős hang ütötte meg a fülemet.

 

Egy barázdabillegető (Motacilla alba) szaladgált egy eső után visszamaradt tócsa körül. Hosszú farkát szinte megállás nélkül billegette. Ez a jellegzetes mozdulat adta magyar nevét is.

 

Karcsú, fekete-fehér tollazatú madár. Többnyire a talajon mozog, villámgyors futással üldözi a legyeket, szúnyogokat, apró bogarakat és pókokat. Patakpartokon, falvak utcáin, parkolókban vagy legelőkön egyaránt otthonosan mozog.

 

Messziről figyeltem, így biztos voltam benne, hogy nem miattam nyugtalan.

 

Körülnéztem.

 

Hamarosan meg is találtam az okát.

 

A fűben egy tarka macska lapult. Csakhogy nem a billegetőt figyelte, hanem a közeli diófán üldögélő fekete macskát.

 

Felváltva néztem a két macskát és a billegetőt.

 

Nem sokkal később egy sárga billegető (Motacilla flava) is megjelent. Ritkán adódik alkalom, hogy ezt a két közeli rokon fajt egyszerre figyelhessem ugyanazon a helyen. A sárga billegető mellett egy idei fiatal madár is feltűnt.

 

A sárga billegető valamivel kisebb termetű rokona a barázdabillegetőnek. Élénksárga alsóteste messziről is feltűnik, háta olajzöld, mozgása ugyanolyan fürge és eleven. Elsősorban nedves réteken, legelőkön és kaszálókon találkozhatunk vele, ahol apró rovarokat gyűjt. Vonuló madár, amely minden tavasszal Afrika felől tér vissza hozzánk.

 

Az idilli csendet hirtelen egy szarka éles cserregése törte meg.

 

Azonnal tudtam, hogy valamit észrevett.

 

A szarka egyre közelebb merészkedett a diófán üldögélő fekete macskához, közben hangosan tudatta vele:

 

– Látlak!

 

Nem rosszindulatból zaklatta. Egyszerűen figyelmeztette a környék madarait a veszélyre. A szarkák a madárvilág legéberebb őrszemei közé tartoznak. Sokszor éppen a hangjuk árulja el először, hogy macska, héja vagy más ragadozó ólálkodik a közelben.

 

Hamarosan az is kiderült, miért húzódott fel a fekete macska a fára.

 

A tarka macska üldözte fel oda.

 

Hosszú percekig tartott a néma párharc. Végül a fekete macska összeszedte bátorságát, és lassan leereszkedett a fatörzsön. Alighogy földet ért, a tarka macska azonnal rárontott. Hangos nyávogás közepette mindketten eltűntek a közeli kerítés mögött.

 

Mire újra a billegetők felé pillantottam, a madarak már messze jártak, igy én is hazafelé indultam.

 

Kelemen László, Sepsiszentgyörgy