Szilveszterre végre megérkezett a tél, lassú, szemlélődő hóeséssel. Karácsonyra vártuk ugyan, de az időjárás ritkán igazodik az emberi szándékhoz.

Gyermekkoromban november végén vagy december elején hozta az éj az első havat. Reggelre húsz–huszonöt centis friss, hamvas takaró fogadott, és az iskolába induló gyerekek ujjongása keveredett a csizmák alatt roppanó hó hangjával. Korábban indultunk otthonról, nem a kötelesség, hanem a játék kedvéért. A természet akkoriban még pontosabban tartotta az időt.

Újév első napján most is útra keltem, csak úgy, kíváncsiságból, mondhatni hagyományból. A város csendes volt, alig motoszkált benne élet. Először házi verebekkel találkoztam; egy kis csapatot figyeltem, felborzolt tollakkal ültek egy fagyalbokor ágain. Szeretem a verebeket, egyszerűek, közvetlenek és mindig mutatnak valami új viselkedési mintát, ha az ember türelemmel nézi őket.

Azért választottam a január elsejei városi sétát az erdei helyett, mert reméltem, hogy összefutok búbos pacsirtával, csízekkel, s titkon abban is bíztam, hogy a hideggel megérkeznek a csonttollúak. Napnyugtára azonban be kellett lássam: elkerült ezen a napon a madarász-szerencse. Egy csíz hívóhangját hallottam, és rövid időre meg is pillantottam egy kisebb csapatot, de azzal el is tűntek a tömbházak között. Tudom, hogy hol találhatom meg őket; ismerem azokat a nyírfákat, ahol szívesen táplálkoznak. A fa alatt lehullott apró növényi maradványok jelezték is, hogy itt már jártak. Elkéstem.

A város utcáin haladva felgyúlt a közvilágítás, a hó pedig nagy, kövér pelyhekben hullott a lámpafénybe. A friss hó tompított minden neszt, a forgalom elhalkult, az emberek elmaradoztak, s mintha a város is álmosabban pislogott volna az új esztendő elején.

Ekkor ütötte meg a fülemet egy szokatlan dallam: feketerigó halk, visszafogott flótája. A rigó egy fenyőfa tetején üldögélt, és énekelt a hóesésben, miközben a lámpafényben a pelyhek sűrű sorokban hullottak alá. A jelenet egészen megfogott: lámpa fénye, fekete sziluett, zöld tűlevelek, fehér pelyhek és a halk ének, olyan együtt állás, amit eddig még sosem hallottam és láttam ilyen időben. Nem tudom, mi indította dalra: talán a szokatlanul enyhe december, talán a hirtelen jött tél, vagy egyszerűen csak az új év ígérete. De azt éreztem, ebben is benne van a természet külön kis titka, az, amiről néha megfeledkezünk, és ami időnként mégis megmutatja magát.

Kelemen László, Sepsiszentgyörgy