Jókai életéről, híres regényeiről már az általános iskolában is tanulunk, de kevesen tudják, hogy egyik leghíresebb írónknak nemcsak a betűvetés volt a talentuma, hanem éppoly lelkesedéssel, szakértelemmel fordult a kertészkedés, környezetének a szépítése felé is. Elmondása szerint a virágok, a fák a legjobb kibékítők az emberi lélek és a sors között.

Jókaira 1857-es első balatonfüredi látogatása mély hatással volt, valamint feleségére, Laborfalvy Rózára is. A táj szépsége, a fürdő hangulata rabul ejtette őket melynek következtében hamarosan megvásároltak egy telket közel a Balatonhoz. Az itt felépített otthonukban töltötték a nyarakat; napjainkban itt emlékház fogadja a látogatókat. A hatszobás, panorámás, impozáns villa előkertjében ritka rózsafajták nyíltak, az épület mögötti gyümölcsöst az író saját kezűleg gondozta. Jókai minden nap kora hajnalban kelt és öt-hat órától tíz óráig friss elmével elvégezte írnivalóját. Utána újságokat olvasott, sétált majd a mértékletes ebédet követően gyakran a kertészkedésben lelte örömét.

Jelen írásunkban Jókainak egy (kitalált, fiktív) kertészsegéddel folytatott párbeszédén keresztül mutatjuk be az olvasóknak az író mindennapjait, a kertészkedésben lelt kikapcsolódását, örömét.

,,Felnőtt fejjel, amikor már jól ismertem Móric bácsit, meg is kérdeztem tőle, miért éppen ezt a köves területet választotta új otthona helyszínéül.

– Nézd, öcsémuram – kezdte a mesét – számomra nincs nagyobb élmény, mint a természettel való bajlódás, vagyis gondoskodás. Ugyanilyen erővel fogtam hozzá Budán, a Svábhegyen lévő házam építéséhez. Hasonlóan köves, terméketlen terület volt. Szegény édesanyám meg is üzente nekem akkoriban, minek vettem meg ezt a kősziklát. Nincs azon se fű, se fa, csak olyan hápa-hupa, kőszikla, még a csacsi is elvész rajta. Lehet, hogy engem gondolt csacsinak. Tudod-e micsoda feladat volt ott a talajt megfogni, a vizet megőrizni, a fákat beültetni vagy magról nevelni, s főleg szőlőt telepíteni. Hogy aztán majd idővel megküzdeni a bajokkal, a kártevőkkel, a kiszámíthatatlan időjárással. Csak a filoxéra után háromszor kezdhettem újra a szőlőművelést. De azt bizonysággal állíthatom, nem is volt jobb siller bora senkinek! Amikor elhatároztam, hogy ezt a területet itt Füreden megvásárolom, mondta is az a mindig bolondos kedvű vajda, azaz Eötvös Károly, a fiskális cimborád, hogy mi a csudát akarok azzal a kübörcös területtel. De én már láttam akkor, hogy ebből mi lesz majd. S azt is láttam, hogy onnan végigtekinthetek a tájon, nincs előttem semmi más, csak az a felséges nagy víz, meg a hullámzó nádtenger s ott messze az csodálatos kéttornyú templom a hegy tetején. Már csak a látvány megérte azt a rongyos pár ezer forintot, amit adtam érte.

– Szóval kedves bátyám, ez a kertészkedés neked kedvtelés, vagy van valami hasznod is belőle? – Hát tudod, ahogyan mondani szoktam, afféle úri kertész vagyok én, aki nem tekint a pénzre és haszonra, csupán a gyors sikerre és a gyönyörűségére. Az igaz, hogy gazda kertész is vagyok, főleg ami a szőlőmet illeti, mert annak munkája anyagi jutalmát behozza. – És Füreden, mi volt a kertépítő terved? – Itt már én szőlőt eleve nem akartam telepíteni, Róza sem engedte volna. Elég volt a Svábhegyen abból. Mindig is mondtam, meg tapasztaltam is: A szőlő nem engedelmes jobbágy, mint a krumpli, aki már tudja a kötelességét: – a szőlő a szolgabíró, aki munkára hajt, s halasztást nem enged. Aki szőlőt ültet, nagy urat vesz magának. Itt Füreden meg Arácson nagyon jó szőlészek, borosgazdák voltak, nem tudnék én a kitűnő Mórocza Kálmán boraival  vetélkedni. Úgyis meghívnak magukhoz szinte nap, mint nap egy pohárkára, amiből persze mindig több lesz…

– Vagyis akkor maradnak a rózsák és a rózsalugas, ami úgy tudom, mindig is a szívügyed volt. – Igen, igen, a rózsák mindenekelőtt. Ezeket itt Füreden, amit látsz a ház körül, még Rózával ültettük, én magam ojtogattam, kaptam is szebbnél szebb példányokat szerte a hazából. Nézd csak itt a lépcső körül: ez a Marschal Niel, milyen nagy és milyen felséges illata van, az ott a Malmaison, Róza nagyon szereti, az pedig az én kedvencem a La France. Ez egészen új Európában, szinte az első példány az enyém a hazánkban. Hogy milyen illat van a ház körül nyári éjszakákon, amikor kint vagyok a tornácon és a tubusommal, vagyis a távcsövemmel a csillagos ég titkait fürkészem, azt elmondani nem is lehet. Csodálkozik is mindenki a kertemen, aki erre jár. Nemrégen itt volt a déli oldalról régi barátom, a szerkesztőnek is kiváló író Roboz István aki szinte szólni sem tudott a kertemet látva s le is írta egy pompás cikkében. Kiderül, hogy ért a botanikához is a pajtásom. Felismerte a nemes fajta, tarka levelű bodzát, ami egészen felnő a teraszokra, és a villa másik oldalán felfutó Belle Baltimore-t, a fehér rózsát is. Én ugyan ekkor nem voltam itthon, de olvasva a sikerült kis tárcáját, később megválaszoltam neki, hogy ez én füredi kertem egy valóságos album, amelynek lapjai a fák, a virágok, a bokrok, de csak én és a feleségem tudunk abban olvasni.

– Érezni érzem én a rózsák olykor bódító illatát, de én sokkal jobban szeretem a kertedben a hársfákat. Hogy ezek milyen szépek! – Óh, a hársfák a kedvenceim. Nem tudok betelni velük, a változataikkal, a viráguk illatával. Még a Svábhegyre is innen Füredről küldtem fel pár csemetét, hogy ott legyenek körülöttem. Szinte fürdök a fölséges ámbraillatukban. A legszebb hársfákat amúgy a Koloska-völgyben láttam, többször kirándultunk oda a családdal, barátokkal. Szinte ezernyi virág nyílt arra, nem győztem mesélni róluk a hölgyeknek, és azok a hársfák ott mindig magával ragadtak. Sok-sok regényembe beírtam őket, s többször is mondtam már, hogy ha egyszer végleg pihennem kell, hát akkor a Svábhegyen a négy fehérlevelű  hársfám alá tegyenek. A hársfák megőriznek engem én meg a hársfákat.

– Nagyon messze van az még kedves bátyám. Inkább örüljünk annak, hogy milyen szép termése lesz az idén a körtefáidnak ott a villa mögötti kis kertben. – Észrevetted, ugye? De nem engedem, hogy akár egyet is levégy róluk. Főleg a Kálmán körtémhez ne nyúlj, mert az a legkülönlegesebb. Viszek is innen majd ojtóágat a Svábhegyre. Micsoda körtefáim vannak: Napoleon vajonca, Triomphe de Jodoigne – mondtam is egyszer valakinek: megválasztottak engem már az írók királyának, amiből nem kérek, de hogy legalább elismernének a körték palatinusának, arra haszontalanul aspirálok. (A palatinus a király után a második ember az országban – a szerk.)

– Végül is nem olcsó mulatság itt Füreden a kertet fenntartani. – Ne is gondolj rá, öcsém. Igaz, hogy ráment a gazdálkodásomra egy-egy regényemnek az ára, de megvolt érte a magam gyönyörűsége. No de ha már itt vagy ne okvetetlenkedj annyit, fogd meg ezt a vesszőkosarat s gyere velem! Segíteni fogsz, mert úgy látom, a rózsák kezdik hullatni szirmaikat s gyorsan szednünk kell belőlük egy regimentnyit. Róza asszony tud ebből nagyon finom rózsavizet készíteni, mert itt Füreden kitanulta ő a gazdálkodás, kertészkedés minden csínját-bínját mellettem.

– Úgy készítitek a rózsavizet, mint a Timár Mihály történetben a Senki szigetén? – Pontosan. Mit gondolsz miért írtam bele azt a kis fejezetet? Mert éppen az én jó hűséges hitvesem magyarázta el, hogyan kell rózsavizet főzni, s mely rózsák a legalkalmasabbak rá. Sok minden mellett ezt a tudásomat is Fürednek köszönhetem.

Így aztán megvolt az örömöm, hogy aznap délután több órán át Jókai Mór kertészsegédje lehettem. Megszakadnom nem kellett, mert azért ez nem volt nehéz munka, de annál több örömet kaptam belőle, órákon át hallhattam mesélni, most egyedül csak nekem. S hogy a szó ne szálljon el, kértem őt, hogy írjon egy gondolatot egy papírlapra, amit majd beragasztok az emlékkönyvembe.

Ezt írta Jókai Mór: Mi szeretteti meg ezt a földi világot legjobban a halandó emberrel? A kertészet.’

Forrás: Balatonfüredi Napló XXV. évfolyam, 2025. 5. szám, Praznovszky Mihály írása nyomán

Herendiné Török Anilla