“Az alkotás öröme a legfőbb hajtóerő munkásságomban” – interjú Harmath Mihállyal

“Alapélményem volt a művészeti tevékenységben, hogy több van a természetben, az anyagban, mint „csak” a szépség, van gondolatisága, van tervezettsége. Kezdetben volt számomra egyfajta messianizmus az alkotásban, ez hajtott, mint motiváció tanulóként, fiatal művészként. Az alkotásban az anyagi világ és egy gondolati, természet fölötti valóság összekapcsolódását éreztem meg és ezen keresztül ennek a világnak a megértése, megismerése és megismertetése hajtott.”

 

A bibliai időkben a fazekas háromféleképpen munkálhatta meg az előkészített agyagot: kézzel, szabadon formázva meg, alakíthatta ki az edényeket vagy egyéb használati tárgyakat, belenyomkodhatta a sokszorosításra alkalmas formákba, vagy a legelterjedtebb módszert, a korongolást választhatta.

 

A kerámiakészítés munkafolyamatai valószínűleg egyazon helyen zajlottak, ahol agyagnak, víznek, fazekaskorongnak és kemencének is lennie kellett.
Az agyagot feltehetőleg a műhely udvarán készítették elő.

 

A fazekas főleg használati és tároló edényeket készített. Ezekben tároltak például gabonát, keverték és tárolták a borokat, ezekben szolgálták fel az ételt, ezekben főztek. A olajlámpásokat korongozva vagy sokszorosító formába préselve készítették.
A bibliai idők fazekasai sokféle korsót és kancsót is készítettek.
Az emberek ezekben bort, vizet, olajat, sőt még iratokat is tartottak.
Az illatszereknek különleges, apró kancsókat formáztak.

 

Az izraeliek nem készítettek mázas agyagedényeket, de háromféle díszítési módszert is ismertek.
A finom, színes, nagy vastartalmú agyagpépet vízzel higítottak, s ezt kenték fel a már elkészült edényre; sokszor vörös, vagy fekete csíkot festettek a kancsó nyakára, vagy a középső részére; időnként pedig kőből, csontból, vagy fából faragott szerszámmal “polírozták” a már megszáradt agyagedényt, s az így díszített felületek égetés után szépen csillogtak. (The Lion Bibliai Enciklopédia)

 

A Harmath Kerámia egy családi hagyományt őrző vállalkozás, melynek keretében Harmath Mihály, keramikus formatervező iparművész tervezi és készíti minőségi cserépkályháit.
Kínálata igen széles: a klasszikus polgári cserépkályháktól a modern formákig minden megtalálható repertoárjában.
A cserépkályhák tervezése, gyártása és építése a helyszínhez és a megrendelők igényeihez igazított, azaz olyan kályhák készülnek Mihály kezei alatt, melyek tökéletesen illeszkednek az adott szobabelsőhöz mind stílusában, mind hangulatában.

 

Munkáit építészek, belsőépítészek, lakberendezők, fűtéstechnikai és épületgépész szakemberek is segítik.
A csempegyártást és a kályhaépítés mestereinek munkáját összehangolva készíti 1984 óta a cserépkályhákat, így a vásárlók egy helyen mindent készen kaphatnak meg. Nincs szükség az egyes részfolyamatok szakembereit külön-külön felkeresni, és az egyes puzzle darabokat a felhasználó oldaláról összeilleszteni.

 

Mihály nem csupán az esztétikumra figyel munkája során, hanem tervezéskor figyelembe veszi a mindenkori fűtéstechnikai és a környezettudatos, gazdaságos fűtési igényeket egyaránt.

 

A klasszikus stílusú munkáiban az 1900-as évek formavilágát ötvözi iparos felmenői által gyártott kályhacsempék formáival és ezt harmonizálja korunk belsőépítészeti környezetével.

"Az alkotás öröme a legfőbb hajtóerő munkásságomban" - interjú Harmath Mihállyal

Harmath Mihályt egy átlagos szerdai munkanapon látogattuk meg a családi házuk szuterénjében kialakított műhelyében.
Akár a korongon ült, akár a gipszből készült mintázó formába préselte az agyagot, készségesen válaszolt kérdéseinkre. Beszélgettünk a különleges, de csodaszép szakmájáról, tanuló évekről, családi tradícióról, istenélményről és hitről. Íme:

 

A cserépkályhák tervezésével és kivitelezésével 1984 óta folyamatosan foglalkozom a hagyomány és a modernitás jegyében.
A cserépkályhák formavilágának lépést kell tartania az építészet legújabb törekvéseivel is, ezért kínálatomban a klasszikus polgári cserépkályháktól a modern polgári formavilágon keresztül, akár a szokatlan lehetőségek irányába is találni újszerű megoldásokat.
A munkafolyamatoknak alapja mindig a helyszínhez igazított egyedi tervezés.
A kézművesség keretein belül pedig rugalmasan lehet megalkotni a ma és a holnap irányt adó cserépkályháit.

 

Elmondása szerint először festőművész szeretett volna lenni, csak aztán Szegeden a művészeti középiskolában, ahova felvételizett, már csak kerámia vagy szobrász szakon volt lehetőség elkezdeni a tanulmányait. Mivel a szűkebb-tágabb családban nagyon sok iparos volt a felmenők között: kovács, bognár, cserépkályhás, kályhacsempe gyártó, fazekas, pék stb. emiatt nem volt nehéz a kézműves, keramikus szakmát választania.

 

A szobánkban – a nagyszüleim szobájában családi gyártású cserépkályhák voltak.
Ez a kötődés már eleve megvolt, ez engem ellökött a festőművészet irányából a kerámia felé és a keramikus formatervezés irányába.

 

Miután felvettek az Iparművészeti Főiskolára, elvittek katonának Zalaegerszegre, ahol közel egy évig a Cserépkályhagyárban dolgozhattunk. Az egy nagyon fontos időszak volt, fél évig minden nap kijártunk a gyárba dolgozni. A csempegyártás minden csínját-bínját megtanultuk, illetve a cserépkályha építését is ott oktatták, így ezekbe is nagy belátásom lett. Ott volt az első olyan megalapozott szakmai háttér, ahol tényleg az elejétől a végéig láttam a munka folyamatát és megtanulhattam az alapokat.

 

Az Iparművészeti Főiskolán a 80-as években a porcelántervező volt a fő szakterületem, de engem sokkal inkább a kályhacsempe, cserépkályha kerámiaburkolatok témája vonzott, mint az edénykészítés.

 

Ezután jött a rendszerváltás. 1989-ben diplomáztam és friss diplomásként készültünk, hogy formatervezőként a magyarországi iparban dolgozzunk, 90-ben viszont a magyarországi ipar számunkra, mint kreatív munkalehetőség megszűnt, ezért kényszervállalkozóként tejesen nulláról indulva kellett elindítani a vállalkozásomat.
Először otthon a szüleimnél egy kis műhelyben tevékenykedtem, ott készítettem a kályhacsempéket, cserépkályhákat, felújítottam a Thuróczy Testvérek által már az 1800-as évektől gyártott, régi családi vonatkozású kályhacsempéit és azokat újra kezdtem gyártani.

"Az alkotás öröme a legfőbb hajtóerő munkásságomban" - interjú Harmath Mihállyal

A Thuróczy Testvérek Manufaktúrája a Nógrád vármegyei Szirákon működött az 1800-as évek közepétől.
A csempegyártás a II. világháborúig folyamatosan folyt, de a háború és az utána következő szocializmus véget vetett a kályhagyártásnak. A dinasztia utolsó kályhamestere, Thuróczy Jenő 1970-ig még épített cserépkályhákat.
Halálával egy több, mint 100 évig tartó, magas színvonalú alkotóműhely története záródott le.
Kiemelkedő munkásságuk a Felvidéktől Erdélyig főúri kastélyokban és polgári kúriákban, parókiákban képviselte a Thuróczy Testvérek műhelyének jó hírét.

 

A felmenőim, ahogy említettem, elsősorban iparosok voltak. Szerették a szakmájukat, öntudatos mesteremberek voltak, rajzoltak és festettek a napi munkájuk mellett, különböző kisplasztikákat próbáltak készíteni a maguk vidéki mesterember szintjén, nem csak a megélhetés motiválta Őket.
Ez az erős érzelmi kötődés magával ragadó volt számomra, amit láttam Tőlük és ami aztán engem is bevonzott és azóta is szinte teljesen „egy ügyű” emberként, mint keramikus-cserépkályha készítő tevékenykedem. Ha pedig engem valami bevonz, akkor az a munka „szerelemből” megy, függetlenül akár a megélhetési szempontoktól is. A lényeg számomra, hogy az alkotás öröme viszi előre a tevékenységemet. és ez természetesen a végeredményen is meglátszik, amiért hálásak a megrendelők is.

 

A rendszerváltás után tehát teljesen nulláról indulva a cserépkályhák tervezése, építése, a csempegyártás lett a fő tevékenységem. – folytatta a mester, miközben a gipszformába nyomkodta az agyagot.

 

1992-ben megnősültem, akkor részben a családalapítás szempontjait figyelembe véve elkezdtem tanítani egy budapesti művészeti szakközépiskolában, illetve az Iparművészeti Főiskolára visszamentem szakoktatónak a kerámia műhelybe.

 

Az oktatásban már akkor sem volt sok pénz, de azt viszont stabilan adták. 😊 “Emiatt újra középpontba került a cserépkályhák készítése. Így a második gyermekem megszületése után már teljesen szabadúszóként, szellemi szabadfoglalkozású iparművészként dolgoztam.
Ez volt egészen 3 évvel ezelőttig.

 

Közben öt gyermekem született, négy fiú és egy lány, akik már lényegében felnőttek, a legkisebbik is már 18 éves. Feleségemmel 31 éve vagyunk házasok.

 

2017-től fúzióra léptem a Szadai Kályhacsempegyárral.
Jelenleg Szadán van Magyarországon a legnagyobb és legjobb minőségben dolgozó cserépkályhagyár.
Maga a gyár csak a csempéket gyártja, a kályhaépítő mesterek pedig ezekből a csempékből készítik el a cserépkályhákat, vagy kandallókat.

 

Én tervezem a saját és a gyár csempekínálatából a kályhákat, amit kell, hozzá legyártom egyedileg, kézművesen, a gyár pedig legyártja a többi standard csempéket.
Ha szükséges, kézműves kivitelezéssel elkészítem akár az egész cserépkályha csempéit komplett módon, de elsősorban a tervezés, a kivitelezés koordinálása a fő tevékenységem. A gyárnak a csempekínálata, kb. 600 csempe, ehhez illeszkedik a saját hagyományos formaparkom, aminek a gipszformái megvannak és ha olyan kályhát tervezek, ahol megjelenik egy-egy régi klasszikus elem, vagy valahol szükséges egy historizáló stílusú díszpárkány, vagy egyedileg kell megmintázni egy egyedi szecessziós mintát, ott kézi formázással ezeket legyártom, megmintázom.
Utána ezeket az egyedileg díszített csempéket hozzáadjuk a gyári technológiával legyártott többi elemhez.

 

A Thuróczy Testvérek családi hagyományain túl a szakma szeretetében legtöbbet Végvári Gyula keramikus iparművész tanáromnak köszönhetek. A cserépkályha építésében pedig legtöbbet egy zsámbéki kályhaépítő mestertől, Uhrinyi Lászlótól tanultam. 1995-től 2019-ig dolgoztunk együtt, tehát ez egy igazi szakmai, baráti, minőségi kapcsolat is volt.
Emellett nagyon sok más kiváló kollégával is összehozott a sors, sok professzionális kályhás kollégával dolgoztam már együtt.

"Az alkotás öröme a legfőbb hajtóerő munkásságomban" - interjú Harmath Mihállyal

Miután Mihály beavatott szakmai tevékenységénenek fontos részleteibe, egy másik dimenzióba lépünk. Hosszú elmélkedésbe kezdünk a művészetek és a hit kapcsolatáról.

 

A művészeti tevékenységnek, a festészetnek, szobrászművészetnek minden kultúrában nagyon markánsan megjelenik a szakrális része is. Egy művészembernek mindig van a vizualitáshoz, a minket körbevevő világhoz egy finomhangolt érzékenysége a látvány, a gondolat és a különböző tartalmi dolgok megértésében és ezek tovább örökítésében, megőrzésében.

 

Alapélményem volt a művészeti tevékenységben, hogy több van a természetben, az anyagban, mint „csak” a szépség, van gondolatisága, van tervezettsége. Kezdetben volt számomra egyfajta messianizmus az alkotásban, ez hajtott, mint motiváció tanulóként, fiatal művészként. Az alkotásban az anyagi világ és egy gondolati, természet fölötti valóság összekapcsolódását éreztem meg és ezen keresztül ennek a világnak a megértése, megismerése és megismertetése hajtott. Egy fiatalember Isten keresése is vitt a művészetek felé. Azonban 1989-90-ben egy erőteljes Istenélmény hatására elfogadtam személyes megváltómnak Jézust, az első élményem az volt, hogy ez a messianizmus vonal teljes mértékben egyik pillanatról a másikra leszakadt, mint motiváló tényező.
Megmaradt az alkotó tevékenységemben a családi tradícióból induló iparos, az Iparművészeti Egyetemen kiművelt keramikus formatervező, egy kvalitásos ipari tevékenység, ami teljesen a természetes szakmai alapokon kezdett el felépülni.
Amikor megtértem, akkor az Istennel és a természetfelettivel való viszony közvetlen kapcsolatra váltott át és értelmetlenné, fölöslegessé vált számomra a képnek, a szobornak, vagy bármiféle közvetítő anyagnak a jelenléte és szükségessége, amit akár a templomokban vagy a különböző vallásokban is láthatunk.

 

Nagyon sok vallásfilozófiai kérdés foglalkoztatott engem már a 80-as években is, amelyekre az Istennel való találkozás egy pillanat alatt választ adott. Rájöttem, hogy kihez képest kell értelmezzem ezeket a kérdéseket.
Ettől kezdve ezek a dilemmák nem jelentkeztek és teljesen egyértelműen el tudtam magamban választani a határokat.
Nem voltak gyötrődéseim, megbotránkozásaim, hogy mit lehet, mit nem lehet ábrázolni, hanem inkább az indult el bennem ifjú keresztényként, hogy megértsem, valójában mi az értelme az alkotásnak, a természet és természetfeletti viszonyában miért használták évezredek óta különböző kultúrákban, mint egy „médiumot” ami össze akarja kapcsolni ezt a két valóságot.

Ami a megtéréssel kapcsolatosan az első szakmai élményeket jelentette, hogy fölfedeztem azt, hogy az egész Biblia egy vizuális kommunikáció, pl. a példabeszédek párhuzamok, képes beszédek, metaforák sokasága van benne, ez sokszor arra motivált, hogy keressem, mennyi példázatot lehet kiolvasni a Bibliából a szakmámról is.
Sokszor alkotás, munka közben indulnak el a gondolatok bennem, milyen üzenete van a bibliai történeteknek, képes beszédeknek.
Pl. a fazekas házában milyen az alkotó és az alkotás kapcsolata, melyik van felül, melyik alul? Létre jöhet-e magától egy kerámiaedény vagy használati tárgy tervező és alkotó nélkül?

 

Az első meghatározó élményem az volt, amikor rájöttem, hogy az, amit mi tanultunk a Művészeti Egyetemen tervezéselméletből, amikor valamilyen tárgyat vagy természeti dolgot elénk rakott a tanár, nekünk abból a dologból vissza kellett következtetni arra, hogy miért, mikor, hogyan, milyen technikával, milyen koncepció alapján hozták létre.
Teljesen evidens szemléletet neveltek belénk, hogy egy tárgy, egy funkcionális alkotás mögött alkotó tervező tevékenység kell legyen célokkal és szándékokkal motiváltan.
A tervezéselmélet órákon szerkezetileg, esztétikailag, technikailag vissza kellett bontani, értelmezni kellett, hogy miként készítették el az adott, vizsgálandó tárgyat.
A természet is pedig pont azt tükrözi, hogy minden olyan jól meg van tervezve design szempontjából, szerkezet, funkció szempontjából, hogy megdöbbentő tervezettség, pontosság áll mögötte.
Esztétikailag milyen játékossággal, színvariációval, formagazdagsággal lett létrehozva akár egy pók, egy bogár vagy bármi a körülöttünk lévő természetből.

 

A Rómaiakhoz írt levél első fejezete nagy kijelentés volt számomra, hogy a teremtett világból a Teremtőre lehet következtetni.
Tehát ugyanaz, mint amit tanultunk szakmailag a 80-as években, hogy az alkotott tárgyból az alkotóra lehet következtetni.
Az ábrázolás pedig nemcsak azért történik, hogy én egy művészeti alkotást hozzak létre, hanem sokszor az alkotás, a rajz, a festés vagy a szobrászkodás az egy értelmezési folyamat is egyben.
Amikor az ember rajzol, akkor amit lát, azt formailag, szerkezetileg, színében értelmezi, mert különben a kéz nem tudná lerajzolni, tehát ez az átalakítási folyamat első lépésként valójában egy tanulás, egy értelmezés, egy megismerési folyamat. A létrehozott alkotás pedig másodlagosan egy értelmezett tudás, ismeret rögzítésének, továbbadásának az eszköze is, egyfajta minőségileg kvalitásos „tanítási segédeszköz” lehet a következő korokban.
Számomra inkább az a kérdés maradt ebben, hogy a teremtett világból helyesen értelmezik-e az alkotók a természetfelettit? Az alkotásokban rögzíteni és továbbadni kívánt ismeret tükrözheti-e reálisan az alkotó, Isten személyét, valóságát? Egy holt anyag tudja-e az élő és mozgó, változó természetben és emberi életben megismert, felismert Isten személyét reálisan, a valóságnak megfelelően bemutatni? Hiszen az élő ember lett Istenképűséggel megformázva, miután az agyagból kialakított élettelen emberi formába Isten belelehelte a Szellemét. A teremtéskor kiformázott ember még csak holt agyag volt, Isten és az élet lényegétől elválasztott forma. Ha pedig mi alkotók csak a lényegtől kiüresedett külső formát tudjuk csak ábrázolni, tovább adni másoknak, akkor ezzel kapcsolatosan a Zsoltáros szavai jutnak eszembe, hogy ezek „emberi kezek munkái, szájuk van, de nem szólnak, szemeik vannak, de nem látnak, füleik vannak, de nem hallanak, kezeik lábaik vannak, de nem tudnak érezni, mozogni, alkotni. Ez pedig a Zsoltáros szerint eltávolíthatja az alkotót és az alkotásokkal azonosuló követőket, a következő generációt is a lényegtől, az élő Isten személyétől és könnyen az életet nélkülöző anyaghoz válnak hasonlókká. (Zsolt. 115.)

 

Ezért is számomra az alkotás elsődlegesen megmaradt élet központú, az életet segítő, megszépítő tevékenységként, az otthon melegét adó cserépkályhák világában.

 

Az interjút Grósz István készítette
Fotók: Grósz István és Harmath Mihály fb oldala
Rajzok: Harmath Mihály
Grafika: Kéringer Tamás
T. Munkatárs : Kránicz Ágota

Köszönjük, ha Megosztásoddal támogatod munkánkat!