„Melyik ember az közületek, akinek ha száz juha van, és egyet azok közül elveszt, nem hagyja ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy az elveszett után, mígnem megtalálja azt? És ha megtalálta, felveti az ő vállára, örülvén. És haza menvén, egybehívja barátait és szomszédait, mondván nekik: Örvendezzetek én velem, mert megtaláltam az én juhomat, amely elveszett vala. Mondom néktek, hogy ily módon [nagyobb] öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogynem kilencvenkilenc igaz [ember]en, akinek nincs szüksége megtérésre.” (Luk 15:4-7)

A juhok szeretnek a pásztor által vezetett és őrzött nyáj biztonságában legelészni, inni, pihenni, kérődzni. Ha menetelés közben mégis egy-egy juh elmarad, leszakad a nyájtól, az sohasem természetes, akkor valamilyen bajba került, valami gond van vele. Betegség, sántaság, sérülés, esetleg ijedtség miatt maradhatott le, de előfordul, hogy megcsúszik egy árokparton, esetleg beszorul a lába valamilyen lukba, vagy megakad az aljnövényzetben, és így csapdába esik. Amikor a juhász ezt észleli, kiabál utána, szólongatja, keresi. Ha megtalálja, kiszabadítja, megápolja, megvigasztalja, majd a nyájba ereszti, ahol újra elfoglalja a maga helyét a nyájszerkezetben.

Az elveszett ember megtérését megelőzi Isten hívása. Isten hangját hallva az ember szellemi világosságba kerül, felismeri, hogy bajban van. A megtéréskor átadja az életét, hogy Krisztus a jó Pásztor gondviselésére bízva magát újjá legyen, majd az Istentől tervezett helyére kerüljön először az egyházban, majd a Mennyben. Ez az esemény a legnagyobb csoda, ami kölcsönös boldogságot okoz!

Szöveg: Szabó Tibor pásztor; Karcag – Hit Gyülekezete
Fotó: Grósz István