Egy embernek volt két fia.

És mondta az ifjabbik az ő atyjának: “Atyám, add ki a vagyonból rám eső részt!” Az pedig megosztotta köztük a vagyont.

Nem sok nap múlva aztán a kisebbik fiú összeszedte mindenét, messze vidékre költözött, és ott züllött életmódjával eltékozolta a vagyonát.

Miután pedig mindent elköltött, nagy éhség támadt azon a vidéken, és ő is nélkülözni kezdett. Ekkor elment, és hozzá szegődött annak a vidéknek egyik polgárához, és az elküldte őt az ő mezeire disznókat legeltetni. A fiú szerette volna megtölteni az ő gyomrát azzal a moslékkal, a mit a disznók ettek; de senki sem adott neki.

Mikor aztán magába szállt, így szólt: Az én atyámnak mily sok bérese bővölködik kenyérben, én pedig éhen halok meg!

Fölkelek, elmegyek az én atyámhoz, és mondom majd neki: “Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened: nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak nevezzenek…” Tégy engem egyik béreseddé!”  És fölkelvén, elment az ő atyjához.

Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja, és megindult rajta a szíve, odafutott, a nyakába borult, és összecsókolgatta őt.

A fiú pedig ezt mondta: “Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened; nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak nevezzenek…!”

Az atyja azonban így szólt a szolgáihoz: “Gyorsan, hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábára, aztán hozzátok a hízlalt borjút, vágjátok le, és együnk és vígadjunk, mert ez az én fiam meghalt, de feltámadt; elveszett, és megkerült!”

És elkezdtek vígadni.

Lukács evangéliuma 15, 11-24