Április nem hazudtolja meg magát, ami az időjárást illeti. Egyik nap ragyogó napsütés, a másikon eső esik. Máskor még a hó is hull, a hőmérő higanyszála fagypont alá süllyed.

A hegyekben még ott van a hó, az erős légáramlat hűvös levegőt hoz, miközben a nap süt. Áprilisban az ember már ingujjban járna, de egyszer csak dideregni kezd.

Sikerült azonban kifognom egy szélcsendes, napsütéses napot. Húsvét vasárnapján hosszabb sétára indultam.

A vasúti töltésen haladtam, az egyik oldalon ameddig a szem ellát, mező terül el, a másikon az árkot foltokban bokrok tarkítják.

Az ünnep mintha megülte volna a tájat, minden nesz, minden madárdal tisztán hallatszott. Kilométerek távolságából felcsendülő mezei pacsirta énekét is hallani lehetett. Meg is álltam, hogy jobban halljam az aranytorkú énekest, és szerencsémre a közelben egy pacsirta éppen a magasba emelkedett, így egészen közelről hallhattam a dalát. Márciusban érkeztek meg, és elfoglalták revírjüket, amely fölött a hímek kitartóan énekelnek, még szeles időben is.

Alig léptem párat, amikor az egyik bokorból kirepült egy feketerigó. Kissé meg is illetődtem. Valószínűleg már látott, és addig várt, amíg olyan közel nem kerültem hozzá, hogy végül menekülésre kényszerült. Nem időztem, hogy ne zavarjam a rigót. Továbbmentem, amiben egy másik madár hangja is segített. A távolban egy jegenyefa magaslott az ég felé. Magányosan állt a töltés mellett, és egyik ágán egy zöldike „zsírozott” — így nevezzük a jellegzetes, elnyújtott hangját.

A zöldike apró, zömök testű pintyféle. Tollazata zöldes árnyalatú, szárnyán és farkán élénk sárga foltok villannak, különösen repülés közben feltűnőek. Csőre erős, magvak feltörésére alkalmas. Gyakran ül ki fák csúcsára vagy magányos ágakra, ahonnan hívogat, mintha csak jelezné: birtokba vette a környéket. Télen kisebb csapatokba verődik, tavasszal azonban inkább párokban látható. Amikor meghallom a hangját, mindig különös érzés tölt el — gyermekkorom egyik meghatározó madara volt.

Miközben a jegenyefa felé tartottam, egy-egy szakaszon jól ráláttam a mezőre. Ekkor vettem észre a hosszan, szinte a végtelenségbe nyúló barázdákat. Nemrég ültették el a pityókát, és a sorok között egyszer csak megszólalt egy ismerős hang: a barázdabillegetőé. Ez a vándormadár tavasszal az elsők között érkezik, rendszerint a jellegzetes hangját hallom meg először, és csak utána veszem észre magát a madarat.

Ekkor egy másik kedves hang is megütötte a fülemet, ezúttal valahol a fejem fölött. Egy füsti fecske volt az. A madarat nem sikerült megpillantanom, de biztos voltam benne, hogy ő az.

A jegenyefához majdnem egy időben érkeztem egy tengelic párral, akik szemlátomást az ágak között képzelték el jövendő otthonukat.

A tengelic az egyik legszebb színezetű madarunk. Fején élénkpiros álarc díszlik, amelyet fekete-fehér mintázat vesz körül, szárnyán pedig élénk sárga sáv húzódik. Karcsú, mozgékony madár, gyakran párokban vagy kisebb csapatokban látható. Finom, csilingelő hangja messzire hallatszik. Leginkább gyomnövények magvai között keresgél, különösen kedveli a bogáncsot, ezért gyakran nevezik „bogáncsirtó” tengelicnek.

A magányos jegenyefát feljegyeztem magamnak, és amikor legközelebb arra járok, megnézem, hogy a tengelicek raktak-e már fészket, és a zöldike birtokba vette-e a fát, talált-e otthont az ágak között.

Kelemen László, Sepsiszentgyörgy