A kertben sosem az a növény marad meg és jelent igazi értéket, amelyik hirtelen és gyorsan nő, hanem amelyiknek mély és erős a gyökere. Tavasszal a felszín gyorsan változik, de ami igazán számít, az a gyökér: a múlt, a tapasztalat, a kipróbált értékek.

Ezópusz meséiben sem a leghangosabb vagy legerősebb szereplők győznek általában, hanem az, aki kitartó és józan.

Döntési helyzetben például nem az a legfontosabb, ami a leghangosabb, hanem mi az, ami hosszú távon is megállja a helyét.

A természet csendben tanít: ami tartós, az nem egyik napról a másikra épül fel.

Ahogy a vándormadarak is mindig visszatalálnak ugyanarra a helyre, mert ismerik az utat és bíznak benne, ugyanúgy az emberi közösségeknek is szükségük van fix pontokra, biztos iránytűre.

Az új irány nem mindig visz messzire.  Az egyik legismertebb magyar közmondás: “Járt utat járatlanért el ne hagyj!” – egy olyan népi bölcsesség, amely a paraszti élet tapasztalataiból alakult ki.

A madarak sem minden ágra ülnek rá – ösztönösen érzik, melyik tartja meg őket, és ebben nagyon ritkán tévednek.

Minden állatra jellemző, hogy ösztönösen a biztos helyeket keresik – ami bevált, ahol túl lehet élni.

A kertben nem az a növény jelenti az igazi értéket, amelyik a leggyorsabban nő, hanem amelyiknek mély és erős a gyökere.

A látvány néha csal, a gyökér viszont nem. Amikor például szabadgyökerű szőlőoltványt, vagy facsemetét választunk a faiskolákban, sosem a láthatókra nézünk elsősorban, hanem mindig a gyökérzetet vizsgáljuk.

Az ember idővel megtanulja: nem minden új hajtást érdemes azonnal támogatni, meghagyni…

Fontos a megfigyelés, kivárás, és csak azután döntés.

Ahogy telik az idő, jön szél, eső, szárazság… és végül kiderül, mi az, ami megmarad és valódi értéke, dísze lesz a kertünknek hosszú távon is.

Ezért is érdemes nyitva tartani szemünket, fülünket és nem utolsó sorban a szívünket, miközben a kertben teszünk-veszünk, vagy egyszerűen csak sétálgatunk.

GI.