Sűrű ködre ébredtünk. Nem volt meglepő mert, már este ráereszkedett a környékre, lassan, hangtalanul, mintha csak takarót húzna a tájra. A tyúkok is korábban ültek el, és ez mindig jel volt számomra. Nyáron, ha estefelé siettek az ólba, másnap derűs, napos idő következett. Ha viszont vonakodtak bemenni, biztosra lehetett venni az esőt.

Hogy februárban mi számít jó időnek a tyúkjaimnak, nem tudom. Nekem ilyenkor a hófödte táj, a mínusz tíz–tizenöt fokos, csípős hideg jelentené az igazi telet. Január még megmutatta ezt az arcát, hó is volt, fagy is. Február azonban már más hangon szól. Kibújt a hóvirág, a ház napsütötte oldalán a repedésekből előmerészkedtek a legyek, megszólalt a széncinege tavaszt idéző „nyitni-kék” hangján, és még a házi verebek csiripelése is vidámabbnak tűnt. Amilyen átalakulásban van az időjárás, még az is megtörténhet, hogy a térségünkben Zsuzsanna napján megszólal a mezei pacsirta.

A köd olyan sűrű volt, hogy alig lehetett néhány méterre ellátni, de azt kivettem, hogy a tyúkok már kijöttek az ólból. Nálam a tyúkudvar fedett, oldalait is háló borítja, így nyáron nem kell éjszakára bezárni a tyúkól ajtaját. Télen igen, bár most, ebben az enyhe februárban, amikor éjjel sem süllyed fagypont alá a hőmérséklet, nyitva hagytam.

Volt már rá példa, hogy a róka próbát tett. Egy kora reggelen érkezett, baromfireggelit remélve, de nemcsak a háló állta útját, hanem Csibész is, a welsh terrierem, aki komolyan veszi az udvar őrzését. A róka végül dolgavégezetlenül távozott.

Ahogy közeledtem a hátsó udvarhoz, a tujabokrokból verebek rebbentek fel. Nem lepett meg mert tudom, hogy ott éjszakáznak, sőt napközben is gyakran meghúzódnak a sűrű ágak között. Most mégis feltűnt valami. Az egyik madár kisebb volt a többinél. Tudtam, hogy nem lehet fióka, mivel februárban ez szóba sem jöhet. Amikor újra szem elé került, még a köd fátylán át is jól felismerhető volt a parányi alak.

Egy ökörszem bujkált a verebek között.

Az ökörszem egyik legapróbb hazai madarunk, barnás tollazata egyszerűnek tűnik, mégis finom rajzolatok rejtőznek benne, mint az avar árnyalatai egy őszi erdőszélen. Farka gyakran meredeken felfelé áll, mintha állandó készenlétben figyelné a világot.

Mozgása nyugtalan és fürge. Bokorról bokorra suhan, résekbe, farakások közé, kerítések tövébe húzódik, ott keresi apró zsákmányát. Inkább hallani, mint látni. Vékony, mégis erőteljes hangja meglepően nagy teret tölt be ehhez a parányi testhez képest. Amikor énekel, mintha egy sokkal nagyobb madár hangja szólna a sűrűből.

Télen különösen közel kerül az emberhez. A hideg a kertek védettebb zugaiba tereli, ahol egy kis mozgás, egy maréknyi avar vagy egy farakás is menedéket jelenthet számára.

Amikor a ködös februári reggelen megpillantottam a verebek között, úgy éreztem, mintha a tél és a közelgő tavasz találkozna abban az apró, rejtőzködő madárban.

Dél is elmúlt már, amikor a köd felszállt, a nap ragyogva kisütött, majd hirtelen esni kezdett az eső, és az égen szivárvány ívelt át. Most, hogy a napsütést jelezték-e előre a tyúkjaim, meglehet, de emlékeim szerint februárban még szivárványt eddig nem láttam.

Kelemen László, Sepsiszentgyörgy