A gyurgyalag (Merops apiaster)

Nem sok olyan madár él Erdélyben, amely ennyi színt hozna a nyárba, mint a gyurgyalag. Tegnap délután újra találkoztam velük. A nap már enyhült, a folyópart árnyékai megnyúltak, s a levegőben megjelent valami megmagyarázhatatlan nyugalom. Ott ültek egymás mellett a régi löszfal peremén, mint megannyi pipacs a vetés szélén, csak ezek a pipacsok repülni tudnak.

A gyurgyalag nem egyszerűen madár, hanem egy mozgó színkavalkád. Rozsdavörös fej, smaragdzöld mell, aranybarna hát, mintha a nap saját palettájáról festette volna őket. Csőrük hosszú és enyhén hajlott, mint egy kis kard, elegáns, de pontos eszköz a levegőben zajló vadászathoz. Méheket, darazsakat, nagyobb rovarokat kapnak el repülés közben, és ritkán hibáznak.

Ott, ahol megálltam, a partoldalban lyukak sorakoztak egymás mellett, akár egy természet formálta társasház. Ezek a fészkek. Mélyre vájt alagutak, ahol a nyár közepén, július elején már fiókák neszeznek. Bent hűvös van, csönd és biztonság, míg odakint perzsel a nap. A szülők szinte szünet nélkül dolgoznak. Hol az egyik, hol a másik hoz egy darazsat. Néha megülnek egy ágon, és ügyesen – szinte rutinszerű mozdulattal – eltávolítják a fullánkot, mielőtt a fiókához vinnék a zsákmányt. Hihetetlen, milyen pontosan tudják, mit kell tenni. Ez nem tanult tudás, ez a természet bölcsessége.

Ahogy ott álltam a bokrok mögött, szinte mozdulatlanul, nemcsak a madarakat figyeltem, hanem a nyarat is. A fények éles kontúrokat rajzoltak a tájra, miközben hallgattam a gyurgyalagok jellegzetes, éles „prü-prü” kiáltását.

Szalakóta (Coracias garrulus)

Nem kell hatalmasnak lennie valaminek ahhoz, hogy megragadja az embert. Elég egy szín, egy árnyalat, amit nem lehet elfelejteni. Van egy kék, amit csak az ég tud, és néha egy madár. A szalakóta ilyen. Mintha maga az ég öltött volna testet benne.

Egyik madarász barátom, Ambrus László mesélte nemrég, hogy látott egy szalakótát Sepsimagyaros határában. Ott, azon a szakaszon, ahol mi is sokszor jártunk közösen madármegfigyelésre. A szalakóta ritka vendég errefelé – úgy is mondhatnánk: egy különleges ajándék a nyártól.

A hír hallatán egyre többször mentem ki a környékre. Figyeltem, vártam, csendben elidőztem hátha előbukkan. De eddig még nem volt szerencsém. A közelben lévő gyurgyalagok színpompás jelenléte valamennyire kárpótolt ugyan, de a szívem másra vágyott. A szalakótára.

Lelki szemeim előtt már többször is láttam: ott ül egy huzalon, mozdulatlanul, csak a szél mozdítja meg finoman a tollait. Aztán hirtelen felröppen, és mintha vele együtt maga az ég is megmozdulna. Széles, lapos szárnycsapásokkal halad, mint egy kék gondolat, amit a nyár ír az égre.

A szalakóta nem társas madár. Többnyire magányosan él, vagy párban. Figyelmes, óvatos, minden mozdulatában ott van az éberség. Nem épít saját fészket, régi harkályodúkat, faüregeket, vagy költőládákat választ otthonául. Júliusban még javában etetik a fiókákat. Sáskákat, nagyobb bogarakat hoznak nekik, sőt, néha egy-egy apró gyíkot is. A szülők felváltva járnak, a fiókák pedig hangosan, türelmetlenül követelik az újabb falatot.

Szalakótát látni mindig ünnep. Nemcsak azért, mert veszélyeztetett faj, hanem mert jelenléte valami mélyebbet üzen, hogy még van remény. Hogy az öreg állományú facsoportokkal turkált nyílt legelők, rétek, megmaradnak és otthont tudnak adni a különlegesnek. Remélem, majd egyszer én is megpillantom, és akkor a nyár is másképp folytatódik.

Kelemen László, Sepsiszentgyörgy