Egy életre meghatározta a gondolkodásmódomat a bárányok, juhok, farkasok, medvék kapcsolata – mondta Fodor Sándor, az Erdélyi Hit Gyülekezeteinek elnöke a Vidám Szüret kérdésére válaszolva. Az állatvilág viselkedéséből nagyon sok tanulságot le lehet vonni a gyülekezeti élettel kapcsolatban is. A természetben figyeltem meg, például, hogy mennyire fontos a pásztor szerepe a nyáj életében. Ha a nyájat megtámadja bármilyen vad, a kutyák jelzik, de nem tudják egyedül megvédeni a juhokat, ám abban a pillanatban, ahogy a pásztor odamegy, ha kell, az életüket is odaadják és  megvédik azokat még túlerővel szemben is. Többször szemtanúja voltam hasonló eseteknek.

Milyen módon és milyen gyakran szoktál a természettel kapcsolatba kerülni? Mióta jársz rendszeresen természeti környezetbe, és miért teszed ezt?

Én még az a generáció vagyok, akik nem tévéztünk (mert nem volt tévéadás), hanem nyáron halásztunk a patakban, télen korcsolyáztunk rajta; kora fiatalkorom óta pedig rendszeresen járok kirándulni a természetbe. Kezdetben a kommunizmus elől menekültem oda, a rendszerváltás idejére pedig már a természet szerelmesévé váltam, és azóta is minden lehetőséget megragadok, hogy a természetben legyek. Sokat sétálunk, gyakran kerékpározunk a környéken, de nagyon szeretek túrázni, lakókocsival kirándulni, ilyenkor előfordul, hogy egyenesen a vadon közepén táborozunk le – ez sokkal intenzívebb természetélményt nyújt. Lehetőségeink szerint, igyekszünk minél többet odakint lenni, főként a nyári időszakban, a medvejárás veszélye miatt a téli hónapokban már ritkábban és körültekintőbben.

Tapasztalatod szerint milyen hatása van szellemi és lelki állapotodra a természetben eltöltött időnek, és ennek mi az oka?

Azt látom, hogy a természet a bűnbeesés óta még mindig nagyon sokat megőrzött a lélekre, testre gyakorolt gyógyító hatásából. Séták alkalmával rendszeresen azt tapasztalom, hogy Isten közelségébe kerülök és megnyugvás tölt el. A nagy, városi forgalom számomra idegen, de a természet egy hiányzó harmónia, a lelki egyensúlyom egyik fontos láncszeme és összetevője, és szerintem ez azért van, mert még mindig hordozza az isteni teremtés csodálatos lenyomatát. Az Úr nagysága és szentsége ábrázolódik ki benne. Gondoljunk csak a természet színeire, a madarak énekére, tücskök muzsikájára, a felhőkre, a domborzati változatosságra, a csillagos égboltra – milyen csodálatos ízlésvilága van az Úrnak. A szemet gyönyörködtető látvány, a friss levegő, a mozgás – ezek valahogy mind közel állnak az emberhez. Úgy gondolom, hogy az ember „elhagyta” a lakhelyét, ez az erős modernizáció, urbanizáció egy bizonyos szinten kimondottan káros az egészségre, ezért érdemes tudatosan visszamenni, egyfajta „terápiaként” a természetbe, megnyugodni, engedni, hogy felfrissüljön, megnyugodjon az idegrendszerünk. Az ég gyönyörűségét, a hegyek nagyságát szemlélve a problémák eltörpülnek, már mindjárt nem olyan nagyok, mint ahogyan egy szobában ezeken rágódva érzékeljük.

Szoktál családtagjaiddal, testvérekkel vagy barátokkal rendszeresen természetben időt tölteni, és ha igen, van hatása a természeti környezetnek a velük való kapcsolatodra? Ha igen, milyen hatást vettél észre?

A közeli családtagjaimmal sokat vagyunk kint együtt a természetben, lehetőség szerint, minden alkalmat megragadok erre, míg a testvérekkel ehhez képest azért ritkábban vannak közös programjaink odakint. Rendszeresen tartunk megbeszéléseket, imaalkalmakat, néha még istentiszteleteket is a szabadban, évente egyszer, kétszer, háromszor – ilyenek például a libáni táboraink, amelyekből remélem, hogy a jövőben több is lesz. Azt figyeltem meg, hogy ilyenkor könnyebben rendeződnek a kapcsolatok is, minden valahogy harmonikusabban történik. Nem tudom pontosan miért van így, de bizonyos szempontból szellemileg mintha felszabadultabb volna a természet, mint a városi lét.

Szoktál szellemi tevékenységet folytatni természeti környezetben (például ima, dicséret, igeolvasás)? Milyen gyakran és miért éppen abban a környezetben teszed?

Kimondottan keresem az alkalmakat, hogy kimehessek a természetbe imádkozni, ezt nagyon szeretem. Már nem azért megyek, mint korábban, nem ide menekülök a problémás időszakokban, hanem egyfajta szellemi rekreáció zajlik bennem. Mikor érzem, hogy érzelmileg vagy szellemileg elfáradok, akkor tudatosan megyek ki a természetbe regenerálódni. A családom is tudja ezt, és akkor pakolunk és megyünk. Azt tapasztaltam, hogy számomra a természet az a hely, ahol felfrissül a szellemem, a lelkem és a testem. Ezért tudatosan iktatom be a programomba a természetjárást, mert valamiért én itt tudok kitörni a problémák taposómalmából és a rutinos tevékenységek okozta fáradtságból is.

Szolgálatodra vonatkozóan volt, illetve van jelenleg hatása a természeti környezetben eltöltött időnek és szellemi tevékenységnek? Ha igen, tudnál konkrét példát, példákat említeni?

Számomra rendszeresen nagyon inspiratív hatással van a természet, mindenkinek csak ajánlani tudom. Ez az egyik legjobb hely, ahol inspirációt tud gyűjteni az ember. Az egyik üzenet, ami egy életre meghatározta a gondolkodásmódomat a bárányok, juhok, farkasok, medvék kapcsolata volt. A Bibliában az állatvilág viselkedéséből nagyon sok tanulságot le lehet vonni a gyülekezeti élettel kapcsolatban is. A természetben figyeltem meg, például, hogy mennyire fontos a pásztor szerepe a nyáj életében. Ha a nyájat megtámadja bármilyen vad, a kutyák jelzik, de nem tudják egyedül megvédeni a juhokat, ám abban a pillanatban, ahogy a pásztor odamegy, ha kell, az életüket is odaadják, de akkor is megvédik, amit tudnak, még túlerővel szemben is. Többször szemtanúja is voltam hasonló eseteknek. A pásztor jelenléte pótolhatatlan a nyáj életében.
A szabadban, a vadakkal való küzdelemben tapasztaltam, hogy az ember, úgy általában véve, megszabadul a félelmektől. Tehát, ha lát az ember medvéket, farkasokat vagy egyéb vadállatokat, egy idő után valahogy megszokja és megszabadul a félelemtől. Bent, az urbanizációban beszélni róla, teljesen más, mint a szabadban találkozni vele. Nem arra gondolok, hogy hősködni kell, véletlenül sem, hanem egyszerűen lehet érezni, hogy Isten a teremtéskor hatalmat adott az embernek az állatok fölött, és ez a mai napon is igaz és érvényes.

Kaptál személyes kijelentést a természet megfigyelése, vizsgálata során Isten személyéről, Igéjével vagy bármi egyébbel kapcsolatosan? Ha igen, ez gyakran megtörtént vagy inkább esetleges? Tudnál konkrét példát is említeni?

Mi Erdélyben nagyon szeretjük a hegyeinket. Én kimondottan Isten nagyságát és nagyvonalúságát látom bennük. Különösen szeretek magas hegyekre felmászni és a hegycsúcson körülnézni, elmélkedni. Onnan jól látszik, hogy milyen pici is az ember és milyen picik a gondok is Isten nagyságához képest. Amikor a minket körülvevő gondok „megnőnek”, nagyon kezdenek nyomasztani, akkor kimondottan jó terápia ez. Jó, hogy az ember rádöbbenjen, magába szívja és beépítse a tudatába, hogy hatalmas Istenünk van, Aki egy szavával megteremtette mindezt; majd ezt követően nem fordított hátat a világnak, „hadd menjen, amerre megy”, hanem az Ő beszéde az, amely ma is fenntartja és élhetővé teszi ezt a számunkra. Ezért nagyon fontos, hogy a természetet meg is óvjuk, bár ezzel kapcsolatban a pesszimista hangokat nem tudom elfogadni. Bízok abban, mert láttam és meggyőződtem róla, hogy a természetben valami hihetetlen megújuló erő van. Ha egy vidéki telekre körülbelül öt évig az ember nem teszi be a lábát, öt év után nem is ismerhető fel a hely, a kerítés eltűnik, és bozót nő fel, fák nőnek ki, de nagyon magasra – hihetetlen, hogy micsoda vitalitás van például a magban. Ennek kapcsán fontos tanítást kaptam a búzáról és a tövisről is. Ahhoz, hogy búza teremjen, nagyon sokat kell dolgozni: meg kell munkálni a földet, jól ki kell számolni az ültetés idejét, gondoskodni kell az öntözésről, elég meleg kell legyen stb. Egyik sétánkon – emlékszem, hogy nagy szárazság közepette voltunk – megdöbbenve láttuk a mezőn, hogy a bogáncs több mint másfél méterre felnőtt. Hetek óta nem esett az eső, de a bogáncs nagyon jól érezte magát ilyen sivár feltételek között is. Elgondolkodtam, hogy ha nem lett volna bűnbeesés, akkor a búza is ugyanolyan jól megélne a szárazságban, ugyanolyan jól növekedne és jól érezné magát a talajban, mint a bogáncs. De ez számunkra is nagy tanulság, mert nekünk is van egy ótermészetünk, vannak vadhajtásaink, ha nem műveljük a testünket, lelkünket a vad természet nagyon hamar felnő bennünk.
Gyakran nézem az oltott gyümölcsfákat és ott is azt látom, hogy a vadhajtások az oltás alól nagyon nagy vitalitással törnek elő, míg a nemes, oltott rész szerényebben növekszik és sokkal sérülékenyebb. Ez megint nagy tanulságot hordoz az emberi természet számára is: tudatosan kell dolgoznunk, művelnünk a lelkünket, hogy ne vaduljunk el, szinte naponta le kell metszeni azokat a vadhajtásokat, amelyekre egyébként a hajlamunk megvan. Az újjászületés nem szüntette meg ezt, a Jézus Krisztusba való beoltás nem szüntette meg vad természetünk hajlamát, hanem lehetőséget adott az újra. És ettől kezdve a mi felelősségünk, hogy a vadhajtásokat visszametsszük újra és újra, és akkor a nemes rész növekszik, kihajt és gyümölcsözik, vagy pedig szabadon engedjük a testi természetünket, amely elszívja az erőt. Ez esetben a nemes rész elhervad, nehezen fejlődik vagy akár vissza is húzódik. Ebben én is igyekszem gyakorolni magam és másnak is ezt tanácsolom, ebben nem szabad megfáradni. Az idő nem oldja meg, ha öregszik az ember, akkor is akad bőven visszametszeni valója. Ha mi magunkat megmetsszük, akkor nem metsz le bennünket az Úr. Ha elszaporodnak a vadhajtások az éltünkben, akkor gyümölcstelenné válunk, és a gyümölcstelen élet a vincellér metszését vonja maga után.

Van-e bármilyen egyéb megjegyzésed a természeti környezetnek a keresztények életében és szolgálatában betöltött szerepével kapcsolatosan?

Azt gondolom, hogy a keresztényeknek nagy természetbarátokká kellene válniuk. Egy tó partja, egy csobogó patak, a tavaszi virágok vagy a napsütésben tarkáló őszi lombok – ezek mind Isten ajándékai, amelyeket azért teremtett az Úr, hogy mi itt a Földön jól érezzük magunkat. Elmehetünk ezeket mellett, de hiba és mulasztás lenne részünkről. Rendszeresen meg szoktam köszönni Istennek, hogy ilyen szép földet teremtett számomra. Amikor csak tehetem gyönyörködöm az Úr kiváló ízlésében, milyen remekül össze tudta párosítani a színeket, a természetben tökéletes harmónia van, ott azok a színek is gyönyörűen találnak, amelyek az urbanizációban ellentmondásosnak tűnnek.
Ha kiégést tapasztalunk, akkor nem érdemes bent a négy fal között erőlködni, kínlódni, hanem öltözzünk fel és menjünk el sétálni egy parkba, egy folyópartra, egy rétre, kinek mi elérhető. Nyitott szemmel járjunk a természetben, mert sokszor már ennyitől is lemennek a terhek rólunk és megnyílnak a természetfeletti zsilipek, amelyek be tudják indítani a lelkünkben az inspirációt.

Az interjút Grósz István készítette

Fotók: Grósz István
Címlap fotó: Varjú Zoltán Mihály
Grafika: Kéringer Tamás