A hely, ahol a lényeglátásunk megtisztul - interjú Dr. Mészáros István lelkésszel

“A hely, ahol a lényeglátásunk megtisztul” – interjú Dr. Mészáros István lelkésszel

Kedves követőink! Újabb interjú részletét adjuk közre ifjabb Pálfy Gyula “A TERMÉSZETI KÖRNYEZET SZEREPE A KERESZTÉNY ÉLETBEN ÉS SZOLGÁLATBAN” című szakdolgozatának. Ezúttal Dr. Mészáros István lelkésszel, a Szent Pál Akadémia rektor helyettesével beszélget a szerző. A szakdolgozat készítője 2018-ban diplomázott a Szent Pál Akadémián. A Vidám Szüret blog oldalon olvasható rövidített és egyben szerkesztett változatot a szerző és az interjúalany hozzájárulásával Grósz István készítette.

Milyen módon és milyen gyakran szoktál a természettel kapcsolatba kerülni?

Amikor csak időnk engedi, a családommal igyekszünk – akár csak egy séta erejéig is – természeti környezetbe menni. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy kertvárosi részben lakunk, kertes házban, ahol már a kertbe kiülni is felüdülés. Bár kertünk kicsiny, de fenyőfákkal, páfrányokkal és valódi farakással erdei miliőt idéz. Ráadásul közel van a Duna-part, ami ott már nincsen városiasítva. Kerékpárral, vagy autóval hamar oda lehet érni és ott már egy órás séta is feltöltődés. A Pilis és a Börzsöny is karnyújtásnyira van. A Mátrába is másfél óra alatt el lehet jutni, amit különösen télen, hóban szeretünk. Van egy piciny üdülőnk a Balaton északi partján egy falu szélén, ami szintén kiváló hely a kikapcsolódásra. Üdülni mindig természeti környezetbe, javarészt az Alpokba járunk, direkt kevésbé ismert, kis helyekre, ahol kevés az ember. Én magam pedig a ’90-es évek közepe óta tagja vagyok egy alpinista klubnak is. Régebben sokat jártam hegyi túrákra, hegy-, szikla- és jégmászásokra, de ezt most már csak nagyon ritkán tudom megtenni, mert többnyire nem adódik idő az ilyen masszívabb, hosszabb távollétekre.

Mióta jársz rendszeresen természeti környezetbe, és miért teszed ezt?

Gyerekkorom óta szeretek kirándulni. Kertes házban nőttem fel, belém ivódott a zöld környezet szeretete, mondhatni amióta eszemet tudom, életem fontos része a természet. Faltam Fekete István könyveit, aki magával ragadóan írt a természetről, meghatározó olvasmányom volt továbbá „A vadon szava” is Jack Londontól, na meg az indiánregények, melyek a kisfiúkat hatalmukba kerítő kalandleírások mellett a természeti életformát is közvetítették. Egyik kedvenc játékom volt például sátrat építeni a kertben.

Tudatosan választott szabadidős programmá a természetjárás csak a megtérésem után vált, amióta már elsősorban szellemi, lelki célokat szolgál, mindemellett természetesen fizikailag is jót tesz. A megnyugvásért, felfrissülésért teszem, Istennel és Őbenne önmagammal és szeretteimmel való harmónia megújításáért.

Milyen hatása van a lelki és a szellemi állapotodra a természetben eltöltött időnek, és ennek mi az oka?

Megnyugtatólag hat, felüdít, lelkileg, szellemileg megerősít. A természeti környezetben – hacsak nem valamilyen történetileg vagy spirituálisan terhelt helyen jár az ember – könnyebb az atmoszféra, mert a természet kevésbé idegenedett el az isteni lényegétől, mint az emberek. Az állat- és növényvilággal szemben ugyanis Isten az embert a saját képére és hasonlatosságára teremtette, tehát az istentelen ember sokkal távolabb került az eredeti természetétől, és sokkal jobban eltorzult, mint maga a természeti környezet. Jellemző, hogy például Jób könyvében Elihu szavai által maga a Teremtő végül a természetről, annak az Isten általi megteremtéséről és működtetéséről szóló csodálatos leírással segíti hozzá Jóbot a gyötrődésének véget vető, az Istennel való közösségét megújító lelki, szellemi állapothoz. Vagy akár a 19. zsoltárt is említhetném („az egek beszélik Isten dicsőségét és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat (…) szózatuk kihat az egész földre”), ami egy természeti képpel kezdődik, és onnét jut el spirituális és erkölcsi magasságba, Isten törvényének felmagasztalásáig, a tisztaság utáni vágyig.

Önmagában persze a természeti környezet sem tesz jobbá, hiszen a hiábavalóság alá van vetve, és az egyedüli jó maga Isten, nem pedig a természet. Tehát Isten nélkül, a Vele való közösség nélkül a természet sem jelent semmilyen megoldást, különösen megváltást nem. Önmagában az ember ott is leépül, sőt hosszabb elkülönülés esetén még antiszociálissá, prűddé, egoistává, problémakerülővé, menekülővé, improduktívvá is válik. A természeti környezet abban segítség, hogy egyrészt a könnyebb légköre, másrészt az Isten keze munkájának nagyszerűségét felidéző, arra emlékeztető, még az elmúlás igája alól is ránk köszönő szépsége könnyebbé teszi a szellemi tevékenységet: az Igében való elmélyedést, elmélkedést, Isten kijelentéseinek meghallását, imádkozást, dicsértet, böjtöt. A civilizációs- és kultúrszennytől, meg a „térerőtől” való eltávolodás pedig már önmagában is megkönnyebbülés a léleknek. Az elektronikus kütyük persze ma már ezt is veszélyeztetik, de ezt megelőzhetjük azzal, hogy méregtelenítési célból otthon hagyjuk azokat.

Illetve vannak még térerőmentes helyek is, például a Zempléni-hegységben, a Kárpátokban és az Alpokban, de ezek ugye messzebb vannak, Alaszkáról nem is szólva (ahová egyébként szeretnék eljutni egyszer, egy világ háta mögötti autentikus rönk-kunyhóba egy erdei tisztáson). A természeti környezet tehát nem cél, hanem alkalom, jó adottság az erőnk megújítására, hogy onnét visszatérve megújult energiával futhassuk Istentől kijelölt pályánkat, láthassuk el feladatainkat. Nekünk ugyanis nem kivonulni kell a társadalomból, hanem igyekezni a „város jólétén”, amint Jeremiás próféta mondja. Közösségi emberként kell élnünk és sáfárkodni Isten-adta talentumainkkal.

Szoktál szellemi tevékenységet folytatni a szabadban (például ima, dicséret, igeolvasás)? Milyen gyakran és miért éppen abban a környezetben teszed?

Szinte mindig, leggyakrabban imádkozni szoktam és dicsérni az Urat, hiszen erre már egy puszta Duna-parti séta is kiválóan alkalmas, ahová a kutyánkat is gyakran magammal viszem (így még a kutyasétáltatást is lehet „spiritualizálni”). A Bibliát is előszeretettel olvasom kint, de ahhoz már nem elég egy séta, le kell telepedni. Vannak szájharmonikáim, azokat szinte mindig magammal viszem, és sokat harmonikázom a parton az Úrnak, fizikai szemeimmel a folyó hömpölygésére, bensőmmel pedig Jézus Krisztus nagyszerűségére nézve. Ilyenkor a Szentlélek rendszeresen betölt.

Van egy háromhúros eredeti, kézi készítésű autentikus blues gitárom is, igazi „Mississippi deltás” hangzással, azt is gyakran magammal viszem, hiszen az is kiválóan illik a Duna-parthoz. Szellemi tevékenység céljára itthon leginkább a folyó-, a patak- és a tópartokat, az Alpokban és a Kárpátokban a hegyi legelőket, a vágtató hegyi patakokat kedvelem, ahonnét a tekintetet a sziklás vagy egyenesen havas hegycsúcsokra lehet emelni. Nagyon szeretem, amikor tehenek legelnek és kolompolnak a környezetemben. Ezt szinte a végtelenségig tudom hallgatni, annyira megnyugtató. A magasban vitorlázó sasok látványát is nagyon szeretem, az annyira fenséges és a szellem röptére, a szabadságra, a felülemelkedettségre irányítja a figyelmem.

A havas hegycsúcsok, a sziklameredélyek látványa, a fenyvesek lehelete, a kövek koppanása, a hegyi patakok zúgása, a gleccserek csendje, de még a szél süvítésének hangja is – és ahogy a havat zizegve a menedékház falához veri, miközben az ember bent teát iszik ropogó tűz mellett; aztán amikor másnap férfias hidegben, de a kék ég és a hegyoldal hófehérségének kontrasztjában kilépsz, és a hágóvasad ropogva harap a firnhóba, ez mind-mind, de maga az egész magas hegyi környezet leírhatatlan. Az Alpokban sokszor kiabálni is szoktam az Úrnak – ahogyan a torkomon kifér – arról, hogy Ő milyen hatalmas és csodálatos, és mennyire hálás vagyok Neki mindazért, amit tett értem. Ott nagyok a fizikai távolságok és a méretek, Istenen kívül más nem hallja, így nem kell tartani tőle, hogy például mentőket hívnak. Az a tapasztalatom, hogy nagyon be tud tölteni a Szentlélek ilyenkor is: kiabálva kezdem és örömkönnyekben végzem be.

Furának tűnhet, de még „prédikálni” is szoktam: fennhangon a fáknak, szikláknak, hegyeknek, Isten nagyságáról. Tiszta idő esetén az estéknek is teljesen egyedi légköre van. Városban sosem látni, hogy ennyire tele van az égboltozat csillagokkal és a tiszta hegyi levegőnek köszönhetően valószínűtlenül közelinek látni őket, úgy tetszik, mintha közvetlenül egy csillagmintás takaró alatt pihennél. Ilyenkor is nagyon jókat szoktam imádkozni. Mindig eszembe jut, amikor az Úr Ábrahám tekintetét a csillagokra irányította, hogy látványukkal, megszámlálhatatlanságuk megtapasztalásával nyomatékosítsa az ígéretét. Tapasztalataim szerint nekem bizonyos környezet eleve megágyaz az utána ott gyakorolt szellemi tevékenységeimből nyert gyümölcsök, átélések jelentős részének. A folyók, patakok a Szentlélek kiáradásának, általa való felfrissülésnek, az „életkedv” megerősödésének, a magas hegyek látványa Isten hatalmának, a fehéren szikrázó hó a megtisztulásnak.

Szolgálatodra vonatkozóan volt, illetve van hatása a természeti környezetben eltöltött időnek és szellemi tevékenységnek? Ha igen, tudnál konkrét példát említeni?

Természetesen van hatása. Sok inspirációt és kijelentést kapok a természeti környezetben végzett spirituális tevékenység kapcsán. De ez nem csak a spirituális szférára áll. A jogi- és politikai ügyekben több fontos dokumentumot is például a Balaton-parton fogalmaztam meg és imádkoztam át, mert ott könnyebben tudtam koncentrálni és ihletet venni.

Kaptál személyes kijelentést a természet megfigyelése, vizsgálata során Isten személyéről, Igéjével vagy bármi egyébbel kapcsolatosan? Ha igen, ez gyakran megtörtént vagy inkább esetleges? Tudnál konkrét példát is említeni?

Gyakran történik meg. Ahogyan felnézek az égre, mindig tudatosítja, milyen sokszor elférek alatta, ez pedig eszembe juttatja, hogy mekkora nagy, sokszorosan beborít az Isten kegyelme. A hegyi sasok szárnyalása üzeni, hogy az ember szelleme is szárnyalásra, felülemelkedésre van teremtve. A szellemünk egyfajta „sas” is, aki felfelé akar navigálni, magával húzni a lelkünket, fizikumunkat is, és akkor érzi teljében magát, amikor a szárnyait kiterjesztve felfekszik a Szentlélek áramlatára, felülről nézi a „mindenséget.” Úgy érzem, ilyenkor Isten személyesen is szól hozzám: „Nézd azt a sast fiam és emlékezz: akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el.

A hegyi patakok, vízesések, melyek „fentről” jönnek, mindig a Szentlélek folyását tudatosítják, az általa való felfrissülést, erőnyerést, a tisztaságát. Elárulom, többször is megtettem, hogy beléjük álltam egy megfelelő sziklára, számat kitátva és a folyásirányba fordítva olyan helyzetbe, hogy szemeimmel azt lássam, mintha a víz a számból jönne ki és kérve Istentől, hogy a beszédszolgálatom által a Mennyből alászálló Szentlélek folyója tudjon frissen, tisztán kiáradni.

Van-e bármilyen egyéb megjegyzésed a természeti környezetnek a keresztények életében és szolgálatában betöltött szerepével kapcsolatosan?

Szerintem nagy mulasztás kihagyni. Gondoljunk bele abba, hogy a bibliai időkben – amikor még távolról sem volt ekkora a civilizációs ártalom – is fontosnak tartották a próféták, hogy félrevonuljanak oda az Istennel való közösséget ápolni. De maga Jézus Krisztus is megtette ezt. El szoktunk siklani afölött, hogy a pusztai kint tartózkodása – ami alatt legyőzte a Sátán kísértését, és ami alatt benne a Szentlélek jelenléte dünamisszá dúsult (Lk 4:14) – nem szimplán egy próbatételt, hanem természeti környezetet is jelent. Mint természeti környezet, a puszta, sőt még a sivatag is tud a maga módján szép lenni, de arra meg mindenképpen alkalmas, hogy az ember félre tudjon vonulni a civilizációtól, hogy senki emberfia ne zavarhassa meg spirituális tevékenységét, ne zavarjon be a mennyei „adásba,” ne homályosítsa el az örök rendet tudatlan beszéddel, az emberben le tudjanak ülepedni a dolgok, a lényeglátása meg tudjon tisztulni, erősödni.

Az interjút készítette: ifjabb Pálfy Gyula
Szerkesztette, rövidítette a szerző és az interjúalany hozzájárulásával: Grósz István
Fotó: Grósz István
Grafika: Kéringer Tamás

Köszönjük, ha Megosztásoddal támogatod munkánkat!