A pásztorok élete Ábrahám korától Jézus idejéig nem sokat változott. Ők terelték a juhokat és a kecskéket a jó legelőre és a patakokhoz. Minden egyes állatot személyesen ismertek, külön-külön volt gondjuk mindegyikre, például Ézsaiás prófétától tudjuk, hogy a bárányokat karjukba gyűjtötték, ölükbe vették, az anyajuhokat szelíden terelgették. Botot mindig hordtak magukkal, hogy cipelni tudják az elhullott állatot és doronggal is fel voltak fegyverkezve, mert ugyan kőkerítés védte a nyájat a tolvajoktól és vadállatoktól, de állandóan tartani kellett a veszélytől, éjjel- nappal őrizték a nyájat. A kőfalon, mely a juhok aklát körülvette, mindössze egy szűk nyílás volt. Amint a juhok legeltetés után, alkonyatkor hazatértek ebbe a karámba, a pásztor lefeküdt a nyílás elé aludni. Ezért is mondja Jézus magáról, hogy Ő a juhok ajtaja. (János 10,1-15)