A Szentföld kopár, sivatagos vidékein mindenhol jellegzetesek a fehér kákaborsó 1-3 méter magas, tőből sűrűn elágazó bokrai, amelyek a sivatagi hőségben szinte egyedüli árnyékadó növények. Mélyre hatoló, olykor 20 méteres gyökerei a legszárazabb időszakban is ellátják vízzel a terebélyes bokrot.Talán több kedves követőnk is hallott már róla, hogy a beduinok kitűnő faszenet készítettek gyökeréből és szárából, amelynek tartósan izzó parazsát nyilaikra erősítve sokszor használták ellenségeik sátrainak felgyújtására. A 120. Zsoltár 4. versszakában pl. erről olvashatunk, bár ott Károly Gáspár fenyő parazsáról beszél, ám sokkal valószínűbb, hogy a címben szereplő növényről van szó, csakúgy, mint az 1 Királyok 19, 5-ben, amikor Illés próféta lefeküdt és elaludt egy árnyat adó bokor alatt. Szőrös, lándzsás levelei a tél elején nőnek ki, ám néhány hét múlva le is hullanak. Tavasszal csodálatos látványt nyújtanak viszont, mikor is milliónyi kis fehér pillangós virág borítja be a bokrot. Nyárra érleli be az 1-2 magvú hüvelyeket, melyek lehullás után sokáig bezárva védik a magokat a kiszáradástól. Hasonlóképpen kell óvnunk nekünk is az újszülött, hitben még erőtelen, fiatal barátainkat.